Tovább töprengtem a beszélgetésen, amiben rengeteg olyan, a hétköznapok rohanásában fel nem fedezett alapvetést mondott, ami elég volt útravalónak, nemcsak a harminc kilométer utazásra, hanem magának az életnek és a munkámnak a folytatásához is – és rájöttem, miért nem kérdeztem.

Mert nem volt kiszolgáltatott.

Jó-jó, mindenben segítségre szorul, hiszen az ALS nem kegyelmez, sorban sorvasztja el az izmokat, orvul ellopva tőle a külső mozgásteret, de ő belsőleg építkezik és a saját, újonnan felfedezett univerzumát tágítja.

Barna még csak nem is sajnálatra méltó, pedig a legtöbb krónikus betegről ez az első és utolsó benyomása egy kívülállónak.

Mostani találkozásunk első pillanata megrázó és gyönyörű volt. A ház nappalijában a hatalmas ebédlőasztal mellett ültem, velem szemben Fanni szoptatta a hathónapos, legkisebbet, Lénárd Manót, mellettem a négyéves Ferdinánd hintázott, és a jövő évi harmincegy napos balatoni nyaralásról szőtt terveket, Frida az asztalnál a reggelijét kanalazta, és lopva méregetett, a kutya önfeledten élvezte az idegentől kapott pluszszeretgetést, mozgásban volt és élt az egész alsó szint.  Barnát az emeleten éppen kezelték, vártam őt, beszélgettünk, ismerkedtünk. Aztán véget ért a kezelés, két barát segítette le Barnát fentről.

Zavarba jöttem, mert erre nem készültem fel, nem tudtam, hogyan viselkedjek: odanézzek vagy ne? Most köszönjek? Vagy zavarná, ha látná, hogy látom, ahogy lesegítik? – őrlődtem. De az idő megoldotta a kérdést: a trió a lépcső aljára ért, és akkor volt egy pillanat, amit elkaptam. Mint egy kimerevített képkocka: Barna lába már nem érintette a lépcsőt, a karjai, lábai elernyedve lógtak, a feje és válla előrebukott, csak a szakálla látszott, az arca nem. Megdermedtem. Ilyen lehetett, amikor leemelték Krisztust a keresztről. Megrendítő pillanat volt. De nem kiszolgáltatottságot sugalló.

– Hogy vagy ma?

– Jól. Köszönöm, jól. Ez a kranioszakrális kezelés nagyon jót tesz, helyre tesz egész napra. Nem tudom, mivel éri el Zsolt, de fantasztikus, nagyon jól érzem magamat utána. 

– Hogyan kezdődött a betegséged? Voltak jelei?

– Igen, persze, voltak. Az első, amit észrevettem, az volt, hogy egyik ebédnél ettem volna a levest, de annyira elkezdett remegni a kezem, hogy kifröccsent a kanálból a lé. 

Fanni – a feleségem – gyógytornász, mondta, hogy biztos túlerőltettem magamat, majd megmasszíroz. Igaza lehet, gondoltam, hiszen akkor költöztünk, cipeltem a két gyereket, jártam a Kéktúrát, így ráfogtuk a fáradtságra, kimerültségre.

Azután egyre több ilyen apró baleset történt, és ezek a furcsa testérzetek négy-öt hónapon keresztül jelentkeztek. Most már tudom, hogy előjelek voltak, de mi mindig megmagyaráztuk, mitől lehet. Idővel egyre rosszabb lett a helyzet, nemsokára már a bicepszemet sem tudtam akaratlagosan megfeszíteni. Elmentünk orvoshoz, azonnal meg akartak műteni nyaki gerincsérvvel, amit nem vállaltam, majd fél év múlva ismét a műtétet javasolták, de végül úgy döntöttünk, mégsem hagyom. 2014. augusztusában elmentem egy másik orvoshoz, aki azt mondta, hogy ez egy posztinfekciózus állapot, vagy motoneuron beteség. Végül maradt a motoneuron betegég valószínűsége, azon belül is az ALS nevű betegség, amely a  központi idegrendszer mozgató idegsejtjeinek pusztulása következtében az akaratlagos izmok fokozatos elgyengülésével, majd sorvadásával jár.

– Akkor még jártad és fotóztad a Kéktúra útvonalát.

– Igen, de akkor már csak pár helyre mentem, 2014 decemberében jelent meg a Kékvándor című könyvem.

– És hogy bírod, viseled ezt az egész helyzetet?

 

– Azt gondolom, hogy ez mindenképpen egy tanítás számomra az élettől, mert éltem valahogyan ötven évig, és most rájöttem, hogy egy csomó mindent rosszul gondoltam, tettem. A betegség kezdete óta megértettem sok mindent, másként látok dolgokat, mint azelőtt. Tavaly augusztusban mindent elengedtem, lezártam azt az életemet, amelyet addig éltem, mert rájöttem, hogy annak mindenképpen vége van, viszont kaptam egy újat, tele üres lapokkal, amiket én írhatok tele.

Ez a lelki állapot most egy éve tart, és kimondhatom, hogy boldog vagyok. Fannival reggel leülünk a teraszon, iszunk egy kávét és beszélgetünk, béke van bennünk, körülöttünk. Egy ilyen alkalommal mondtam neki, hogy mennyire jó itt üldögélni a nyugalomban, kávézni, nézni a természetet, csak jó lenne, ha mindez a betegség nélkül lenne. Erre ő azt mondta, hogy igen, csak ha nem lennél beteg, ezt az érzést nem ismernéd, mert nem lennél itt.” Ugyanis folyton mozgásban voltam, a nyugodtan üldögélést és csak létezést nem ismertem, soha nem bírtam csak úgy tétlenül ülni. Összegezve úgy látom, hogy elvett tőlem az élet valamit, de kaptam helyette. A mindent. Ezt, itt – néz körbe a gyerekektől, barátoktól nyüzsgő nappalin.

– A gyerekek ebből mennyit tudnak?

– A nagylány – Frida – a korából adódóan nyilván többet tud, de Ferdinánd is érzi, hogy nincs minden rendben. Sokat beszélgetünk erről velük az ő tudásszintjükön. Ha Ferdi hív focizni, akkor mindig elmondjuk neki, hogy most nem tudok, de ha meggyógyulok, akkor majd játszhatunk. Nagyon empatikusak. Ha meghallja valamelyikük, hogy szomjas vagyok, akkor egyből rohan és hozza az innivalót. Úgy látom, nagyon élvezik, hogy huszonnégy órában együtt vagyunk. Bevallom, én is élvezem a teljes munkaidős apuka szerepet. Tulajdonképpen mindent közösen csinálunk, tehát túl azon, hogy a betegség fizikailag korlátoz, adományként élem meg a mindennapokat. 

Arra is rájöttem, hogy az élet nevű projekt egy véges valami, ennek is van eleje és vége, csak sosem gondolunk bele igazán. Az ember az egyetlen élőlény a világon, aki a saját halálának tudatával mindennap hajlandó felkelni, újrakezdeni, és úgy tenni, mintha az élet sosem érne véget.

Persze az egész nem ilyen rózsaszínű, mert ez, mint minden más betegség is, tele van rosszal, fájdalommal, lemondással, de elsősorban nem azokra akarok gondolni, hiszen olyan sok jót is kapok tőle.

– A szó hagyományos értelmében vallásos vagy?

– Nem. Hagyományos értelemben véve nem. Inkább úgy mondom, hogy hiszek dolgokban. Öt éve érintett meg a téma, s most a betegségem kapcsán egyre mélyebben foglalkoztat a hit kérdése, sokat olvasok, mivel arra jutottam, hogy ennek a betegségnek nincsen orvosi megoldása.

De van megoldás és nem orvosi, és van olyan, aki kezelje, megállítsa, esetleg visszafordítsa. Ezen dolgozom én is. Elutasítottam például bizonyos kezelést, illetve van egy kísérleti gyógyszer is, amit nem kértem, mert olyan, mint a rákbetegek kemoterápiája, tehát egy biológiai gyógyszer, ami egy visszafordíthatatlan folyamatot indít el a szervezetben. Onnantól a szervezet öngyógyító képessége, úgymond, kilőve. Ezért ezt nem vállaltam. A saját utamon járok, kezeléseket kapok, hiszek magamban, és abban, hogy ez az izomleépülés valamikor le fog állni.

– Szerinted milyen állapotban vagy?

– Látom, látjuk, hogy az egyre romlik, januárban még autót vezettem, jöttem-mentem, most pedig itt fekszem, pedig csak nyolc hónap telt el azóta, tehát összességében gyorsan romlott az állapotom. Mindennap érzem, hogy kicsit rosszabb, de van úgy, hogy egyik-napról a másikra jobban vagyok. Úgy döntöttem, a rövid etapokkal nem foglalkozom, idő bőven van mindenre. Megyek előre útjeltől útjelig, mint a Kéktúrán.

– A tágabb környezeted, a barátok hogyan viszonyulnak az eddig aktív, tevékeny, de most helyhez kötött Barnához?

– Kétféle reakciót tapasztalok. Vannak olyan barátok, akik eltűntek, bár szorosnak gondoltam a kapcsolatunkat – ők nem tudnak mit kezdeni a betegségemmel, inkább nem jönnek, nem hívnak, nekik így egyszerűbb elfogadni a helyzetet, elvágni a köteléket. Viszont sok olyan régvolt ismerős, barát van, akik azonnal előkerülnek, amikor megtudják, mi történik velem, és itt vannak, segítenek, mint egy testvér, mint egy közeli családtag. Nálunk mindennap ez van – néz ismét körbe a viháncoló gyerekeken, kutyán, barátokon –, jönnek-mennek az emberek, mindenki jól érzi magát és ugrik, ha segíteni kell. Nem vertem nagydobra az állapotomat, de amióta megjelent Víg György cikke, azóta nyilvánvalóvá vált, mi van velem. Ha felhívnak, vagy írnak, hogy szorítanak nekem, az jólesik. Aminek a legjobban örülök, és a legnagyszerűbb, ami a túrám kapcsán történt, hogy rengeteg olyan ímélt kapok, amiben leírják, hogy a könyv hatására elkezdték, vagy végig is járták a Kéktúra útvonalát.

– Mit szeretnél, hogyan viselkedjenek veled az emberek?

– Azt nem tudom elviselni, amikor valaki idejön, simogatja a kezemet, bánatosan néz, és sóhajtozik, hogy mennyire sajnálja. Ne sajnálkozzanak! Azzal nem tudok mit kezdeni, mert persze akkor én is elérzékenyülök, de nem tudok neki segíteni, hogy ne fájjon már neki annyira.

– A már nagyon beteg Garas azt mondta a jajongóknak, hogy „minden részvétet a saját részemre tartok fenn”. Esterházy is azt írta a Hasnyálmirigynaplóban, hogy a sajnálkozás a legrosszabb, pedig ő kezdetben még vigasztalta is a hozzá ilyen módon közeledőket, de idővel elutasította. Nem ér rá vigaszt nyújtani, ő éppen a túléléssel van elfoglalva.

– Igen, így igaz. Péterrel beszélgettem az elmúlt évben erről. Őszintén tudtunk beszélgetni a bajainkról, nem volt tabu, és főleg nem kellett kedélyeskedni. Annak sincs értelme, hogy azon gondolkodj, vajon mi lesz, meg elkezdj variálni, a végén még beleéled magadat a legrosszabb helyzetbe, ahonnan nehéz kikecmeregni. A betegségem olyan, hogy én ugyanaz vagyok, ugyanúgy érzek, gondolkodom, belső életet élek, csak eltűnik belőlem az izomerő. Irányt kell változtatni, befelé kell élni!

– Gondolom, a legelején nem voltál ennyire barátságban a helyzeteddel.

– Persze. Ahol most tartok, az egy folyamat eredménye. Te kívülről láttál, Fanni, hogy volt ez?

 

Fanni észrevétlenül leült mellénk, tízóraiznak.

Feszthammer Fanni: – Barna először arra gondolt, hogy ez egy olyan folyamat, ami hat-nyolc hónap után leáll. Amikor aztán kiderült, hogy az étkezés átállítása és a kezelés nagyon jól hat az erőnlétére, de magára a betegségre nem hatásos – és ezzel szembesült, akkor volt egy nagyon komoly mélypont. Az egy nagyon kemény időszak volt. Érdekes módon egy közeli barátja hirtelen halála nyújtott kapaszkodót felfelé a szakadékból. Mintha az égből egy segítő kéz lenyúlt volna érte, hogy felsegítse Barnát, aki akkoriban gondolatban már arra készült fel, hogy mi lesz velünk, ha ő meghal. Eközben pedig az életerős barátja  akire mindenben számíthattunk, és folyton biztosított minket, hogy ő mindig itt lesz velünk – egyik napról a másikra kilépett az életünkből, na, az egy olyan erős üzenet volt nekünk, főleg Barnának, hogy rájöttünk, soha nem lehet kiszámítani, hogy mi fog történni. Egy dolog van, élni kell, és amíg élünk, addig teljességében kell megélni a mindennapokat.

– Ez februárban volt – mondja Barna.

Fanni: – Amennyire nehéz volt a barátja halála, annyit segített is Barnának. Akkor ismerte fel, hogy az ALS nem olyan megoldást kíván, mint a régi gondok, hogy ha felbukkant egy probléma, akkor hipp-hopp megoldotta. Akkor láttam őt először letörni, amikor az orvos közölte, hogy ez biztos nem autoimmun eredetű, így nincs közvetlen ráhatásunk a betegségre, és szembesült azzal, hogy talán nemsokára beszéd- és mozgásképtelen lehet, egy élőhalott. Ekkor már tudtuk, hogy a betegsége mást akar megtanítani, ez most másról szól.

– És te hogy viseled Fanni?

Fanni: – Nekem is nagyon nehéz volt addig, amíg ki nem derült, mivel is állunk szemben. Ameddig csak sejtettük, hogy mi lehet ez, és reménykedtünk, hogy csak nem az, addig minden irtózatosan reménytelennek tűnt. A következő lépés az volt, hogy el tudjuk fogadni, hogy most ez a mi utunk, és nem az, amit elterveztünk. Elsirattuk, hogy a régi életünk darabjaira hullott, majd amikor azt az önsajnálatot is elhagytuk, amivel magunkat, az álmainkat temettük, akkor megtanultunk arra koncentrálni, ami fontos, ami most van. Az életünk az örök ma, a mindennapok megéléséről szól.  Nem is akarunk tervezni, mert minden kiszámíthatatlan, Ma adjuk meg a lehetőségét annak, hogy holnap jobb legyen, de mindig a mát értékelve.

– Másként étkeztek, mint eddig? Barna folytat valamiféle diétát?

Fanni: – Igen, paleoketogén diétát, ami a klasszikus ketogén diéta szigorúbb változata. A ketózisnak az a lényege, hogy a szervezet zsír lebontásával jut cukorhoz, és ez sokkal egészségesebb folyamat, mintha szénhidrátokból nyerné az energiát. A paleoketogén pedig még szigorúbb, mert minden olyan anyagot, ami a mai tudás szerint ártalmas a szervezetnek, kiiktat az alapanyagok közül. Barnának szigorú ketózisa volt fél évig, csak állati eredetű élelmiszert lehetett ennie, tehát szőröstül-bőröstül az állatot, hogy a vitaminokat is be tudja vinni.

Barna: – Gyümölcs egyáltalán nem lehet a szénhidrát miatt, csak minimális zöldség, például brokkoli, uborka, hagyma…

Fanni: – … mert megvan, hogy melyik zöldség az, amelyik belefér a diétába, de Barnának még az engedélyezett öt százalék sem mehetett. Ennek ellenére viszont olyan vitaminszintjei voltak, hogy az orvosok csak csodálkoztak, nem eszik gyümölcsöt-zöldséget fél éve, mégis ilyen – főleg C- és  D-vitaminszintjei vannak!? Ebből a diétából mindent meg lehet kapni, és csúcsra járatja a szervezetet, annak az öngyógyító- és védekező képességével együtt.

Barna: – A két nagyobbik gyerek ovis, és azt képzeld el, hogy amikor ott is, itthon is mindenki beteg volt, én egyszer sem köhögtem, semmi nátha, láz! Én, az elvileg „beteg” szervezet!  Az erős, több felől támadó vírusok sem gyengítették le az immunrendszeremet. Ezek után végképp semmi sem ingat meg a diétámban.

– És hogyan sikerült lemondani a kenyérről, köretekről, édességről?

– Anyukám mesélt egy vicces történetet, hogy amikor bevittek az oviba, az óvónénik elhűlve mesélték neki első nap, hogy Barni semmilyen húst nem eszik meg, mindent, amit elém tettek, átraktam a szomszéd gyerek tányérjára. Ötven évig nem ettem húst, ha valaki pacalt evett, attól rosszul voltam.

– Akkor hogy sikerült átállni a szinte kizárólag húsevésre?

– Tisztán tanulási folyamat és döntés volt. Amikor elmentem arra a klinikára, ahol a ketózist elkezdtem, akkor leültem az orvosommal, dr. Tóth Csabával, aki azt mondta, hogy neked áteresztő bélszindrómád van, és ezentúl húst kell enned a ketózishoz, ami gyógyíthat.

Bementem a szobámba, lefeküdtem, átkapcsoltam egy kapcsolót az agyamban, és reggeltől húst ettem. Semmi mást. Mostanában már mondják, hogy ehetek mást, ha akarok, lazítsak, de már nem esik jól, nem is kívánom, meg nem is akarom, mert ez a diéta jót tesz nekem. Nemcsak hiszem. Tudom.

Fanni: – Még Barna diétája előtt elkezdtünk paleózni a gyerekek miatt, mert testi tüneteik, kiütéseik voltak a gluténtól, Fridának pedig pocsék emésztése a tejtől. Ezek mind elmúltak a diétával – amik azonnal jelentkeznek, ha újra esznek valami számukra allergetizálót –, ezért úgy láttuk hogy mindenkinek jobbat tesz, ha elhagyjuk, vagy másra cseréljük azokat az élelmiszereket, amiket ártalmasnak véltünk. A paleoketogén diétába már nem fér bele sok olyan dolog, ami a sima paleóba még igen.

– Hogy zajlik ez praktikusan?

– Úgy, hogy Marcali mellett van egy állattenyésztő, akinek szólunk, amikor szükségünk van húsra, és akkor mangalicát, vagy szürke marhát vág igény szerint, mi pedig megyünk érte autóval és feltöltjük a mélyhűtőket. Az állatokról igazolhatóan tudjuk, hogy mit legeltek, mivel oltották be, tehát abszolút biztonságos a húsának a fogyasztása. Abból készít Fanni pörköltöt, levest, fasírtot, és sok minden mást is, nem egyhangú a menü.

Fanni: – A ketogén diéta hazai mesterszakácsa, dr. Tulok Violetta ügyvédnő, a vadastól a spagettiig mindennek kidolgozta a csupán állati eredetű változatát, ami mind isteni és mi azokat esszük. A kolbászt, szalonnát Violetta személyesen nekünk füstöli, azzal fűszerezve, amit Barna fogyaszthat. Például az ő korlátlan fantáziája révén majonézt is lehet készíteni csak a megengedett anyagokból.

– Nagyon kreatívnak, és a kisszámú vásárlás miatt kényelmesnek is tűnik ez a fajta étkezési mód, főleg három kisgyerek mellett.

Barna: – Így van, mert amikor mást is eszel, mindennap kell menni, tejért, kenyérért, gyümölcsért, így meg egyszerre feltankolunk, és amíg tart, addig az abból készült ételeket esszük. Egy héten egyszer-kétszer elég elmenni valamilyen boltba, élelmiszerek közül onnan csak tojás, fűszer, zöldség és gyümölcs kell.

Fanni: – Kenyeret már régen nem eszünk, pedig imádtuk, de annyira fedezi a fehérjeszükségletet ez az étrend, hogy nem is kívánunk, s nem is hiányzik más típusú élelmiszer. A fehérje-zsír alapú étkezés teljes mértékben fedezi az energiaszükségletet, nem hiányzik a gabonaalapú energianyerés, amely egy hirtelen nagy szénhidrátlöket a szervezetnek, ami után a vércukorszint gyorsan visszazuhan, ezért lesz rosszul az ember az éhségtől pár óránként. A fehérje-zsír kombináció lassú felszívódású, és hosszútávú, kiegyenlített energiaszintet biztosít. Egy dolog miatt járok csak a henteshez, sertésagyvelőért. Azzal isteni piskóta és palacsintatésztát lehet készíteni…

– Igen?!

– Igen, a gyerekek alig várják, hogy a piskótát kivegyem a sütőből. Violetta, akit már említettem – miközben ezzel a módszerrel gyógyult, és azóta sok ember az általa alkotott receptekből készített ételekkel gyógyul –, egy csomó receptet kidolgozott. Ezt a piskótareceptet is ő találta ki: forrásban lévő sima vízben megfőzünk 6 velőrózsát 25 perc alatt. 8 tojássárgáját összekeverünk egy csipet szegfűszeggel és két evőkanál mézzel(!), hozzáadjuk a villával összetört velőt, összeturmixoljuk. A 8 tojásfehérjét egy evőkanál mézzel(!) kemény habnak verjük, összedolgozzuk a velős sárgájával, zsírral kikent formákba tesszük (sülés közben megnő!), majd 180 fokos sütőben 30-40 perc alatt készre sütjük. Itt is tűpróba kell, ha az rendben és pirosodik a teteje, kész is. Piskótaállagú lesz, finom, imádják a gyerekek is.

– És ez miért jó?

Fanni: – Mert az állatok a C-vitamint a bőrükben és a belső szerveikben tárolják, ami hő hatására sem bomlik el, tehát azt a mi szervezetünk fel tudja használni. A lényeg, hogy az előkészítés és főzés hatására sem vész el a C-vitamin, amíg a zöldségek, gyümölcsök vitamintartalma csökken, majd eltűnik a melegítés révén.

Barna: – A zöldségből-gyümölcsből kevés vitamin mennyiség hasznosul, jobb az állati eredetű, amit az állatok a növényből nyertek, de már átalakították, ezért könnyebben beépül a szervezetünkbe. Azért találták ki a piskótát, palacsintát, hogy a gyerekek is szeressék, és megegyék, különben nem venné rá őket senki, hogy megkóstolják.

Fanni: – A paleoketogén étrend tényleg csodákat tesz. A terhesség utolsó két-három hónapjában észrevétlenül ketózisba kerültem. Azokat ettem, amiket Barna, de mellé ettem mást is, ami az ő szigorú étrendjébe nem fért bele, és még úgy is működött a ketogén energianyerés. Elcsodálkoztam, hogy terhesen, két gyerek mellett, akikkel mindig van tennivaló, este még futok fel a lépcsőn, és amikor leteszteltem, kiderült, hogy ketózisban vagyok, azért van ennyi energiám.

Barna: – Én is néztem, hogy szaladgál föl-le a lépcsőn!

Fanni: – Hihetetlenül jó volt a közérzetem és szülés után is gyorsabban regenerálódtam, ami jól jött, mert akkor már három gyerekről kellett gondoskodnom, és Barna is akkor volt a mélyponton.

– Főleg onkológusoktól hallottam, hogy a vese túlterhelése miatt ellenzik betegeiknek a ketogén diétát.

Barna: – Ez lehetséges, ha úgynevezett „rossz étel” társításokkal csinálják. Körültekintően kell alkalmazni, orvosi segítséggel, betanítással, nem a FB kommentekből, meg fórumokból kell (félre)tájékozódni. De ez minden gyógymódra igaz.

– Mondanál néhány, a ketóval együtt „rossz”, ételtársítást?

Barna: – Például kukorica, rizs, paradicsom, és ami nagyon fontos – a klasszikus ketogén diéta alapja: a tej, de az nagyon sok bajt okoz!

Fanni: – A ketózis a szervezetben egy meghatározott módon zajló folyamat, mindegy, hogy a trópusi égöv alatt nőttél fel, vagy a mérsékelt égövben élsz, ez egy minden emberben ugyanúgy működő fiziológiai folyamat, ami két nap után beindul, amikor átáll az emésztés a ketogén energianyerésre. A ketogén diéta olyan magas zsír- és alacsony szénhidráttartalmú diéta, amelyet elsősorban az epilepsziás betegek, főként gyerekek kezelésére fejlesztettek ki. A lényege, hogy a szénhidrátok megvonásával arra kényszeríti a szervezetet, hogy zsírokból fedezze energiaigényét. Normális esetben az élelmiszerrel felvett szénhidrátokat a szervezet glükózzá alakítja, majd pedig a szervezet minden részében, így az agyban is, felhasználja. A ketogén diéta alatt igen kevés szénhidrát áll rendelkezésre, ezért a máj a zsírokat zsírsavakká és ketonokká bontja le. A glükóz helyett ebben az esetben a ketonok játsszák az energiahordozó szerepét.

Barna: – Amikor lejöttünk a fáról, a domesztikáció kialakulásáig az ősünk egy vadászó-gyűjtögető állatfaj volt, lényegében ketózisban. Az osztrák havasokban megtalált 5 300 éves Ötzi szerveinek állapotából és a DNS-éből megállapították, milyen betegségei voltak, és mire voltak hajlamai, például tejcukorérzékeny volt és még egyéb, civilizációs betegségekben is szenvedett. Ő már nemcsak a háziasított állat húsát fogyasztotta, hanem a tejét is, emellett gabonákat is termesztett és evett.

Fanni: – A ketogén diéta a rákbetegeknél és autoimmun betegségekkel küzdőknél is rendkívül hatásos lehet, persze orvos szakértővel konzultálva.

Barna: – Az orvosom például Chron-beteg volt, erőteljes ekcémával, és ő is belevágott a paleo-, majd később a paleoketogén diétába - sikerrel, ezután kezdett elmélyedni ebben a tudományban és azóta nagyon sok beteget és betegséget kezelt-kezel, megdöbbentő eredményekkel. Paleomedicina név alatt lehet keresni. De még egyszer mondom, hogy orvosi segítség, konzultáció nélkül a saját szakállára senki ne kezdjen bele a diétába!

(Ferdinánd lelkesen szalad apukájához elújságolni, hogy mennek majd a Palára, ahol ő csutorával és béla-talppal felszerelkezve fog a medencébe ugrani. Barna arca ellágyul, kék szemei felragyognak, Jézus-szakálla mögött elmosolyodik, s amennyire tud, kisfia felé fordul, még mozgó kezével megérinti kisfiát, és érdeklődve figyeli, kérdezgeti.)

 – Bélatalp! – nevet. – Állandóan körülvesznek, nem is lehet köztük búskomorodni – mosolyog.

– Rengeteg könyv vesz körül. Miket szoktál olvasni?

– Nagyon szeretem a könyvtáramat, most éppen egy izraeli professzor, Yuval Noah Harari: Sapiens című könyvét olvasom (Bill Gates szerint ezt a könyvet el kell olvasni! – a szerk.), ami az emberiség története tulajdonképpen. A sok olvasás közben arra jöttem rá, hogy amit mi a gimiben tanultunk (osztálytársak voltunk – a szerk.), az elavult, túlhaladott, mert a kémia, a biológia minden más ma már, olyan rohamléptekkel halad előre a tudomány. Az olyan alapok persze megmaradtak, mint e=mc, de amiket olvasok, az már teljesen más – ez egy érdekes tanulság. A betegségem megértéséhez fontos másik könyv Máté Gábor műve, A test lázadása, amely szerint a rák, a szenvedélybetegségek, sőt majdnem minden krónikus betegség visszavezethető a gyermekkori negatív élményekre és azok életünkre, viselkedésünkre és egészségünkre gyakorolt hatására. Profilírozta a betegségeket, évekig készített teljes-élet interjút halálos betegekkel hospice házakban – de dolgozott szklerózis multiplexben, daganatos betegségben, ALS-ben szenvedő betegekkel is –, majd leírta, hogy mi a jellemző a betegre, miért betegedett meg, majd ezt az ugyanabban a kórképben szenvedő betegek életével összevetve állított fel egy személyiségprofilt egy adott kórképre.

Az ALS betegség alapján bemutatott beteg élettörténete, személyiségjegyei nagyban megegyeztek az enyémmel. Nem vállalta a konfliktusait, eltemette a gondokat, nem nézett velük szembe, inkább egyedül oldott meg mindent, mindig mosolygott, nem volt hajlandó a száját kinyitni és megmondani, mi a rossz neki, és mi lenne jó – tök jól leírta, abszolút magamra ismertem! Ebből tudtam elindulni, tanulni, hogy változtathassak rajta.

– Az orvosi tanulmányokon kívül mit olvasol még?

– Sok kortárs irodalmat, magyar szerzőket, tudományos műveket, ami nem feltétlenül orvosi, és nem köthető a betegségemhez, hanem általában a világról szól. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet egy digitális olvasó, de most vettem egyet, és rájöttem, hogy hatalmas szabadságot jelent, négyezer könyv elfér rajta, egyszerűen imádom! Ez egy remek eszköz.

Amikor dolgoztam, elutaztam egy hétre, mindig volt nálam több kötet is a bőröndben, ezt meg nem kell cipelni. Vannak kedvenc könyveim, Rejtő Jenőtől az összes, vagy az indiánkönyvek, az mind rajta van, de az is jó, hogy régen a könyvet nem vettem elő két troli megállóra, de most, ha valahol várni kell, ezt csak előkapom, és már olvasom is! Ez is tanulság, hogy minden változik, a szokások is, ebben is haladni kell a korral, használni a technika vívmányait.

– Amikor kezdetben felkerested az orvosokat, hogy baj van, mit mondtak neked?

– Nem akarom az orvostudományt szidni, de az én egyik mérlegem az, hogy azalatt az egy év alatt, amikor orvostól-orvosig jártam, mindenki félrediagnosztizált, volt ott mindenféle vélemény. Amikor végre kiderült, hogy mi ez, akkor már láttam, hogy a saját utamat kell járnom, éspedig a holisztikus gyógyászat ösvényén. Ahogy meghatároztuk az utat, onnantól kezdve mindenki nagyon sokat segített, de eljutottunk egy pontig, amikor mindenképpen neurológussal kellett konzultálni. Egy nagyon kedves és lelkiismeretes főorvosnő, dr. Rózsa Csilla, a Dél-pesti Kórház neurológiai osztályvezetője eljött hozzám beszélgetni.

Ennek szoros előzménye az, hogy amikor a Kéktúrát jártam – esetleg még korábban –, lett egy Lyme-kórom. Előfordul, hogy a Lyme-kór okozója, a borrelia burgdorferi bekerül az idegrendszerbe, ott megbújik az idegdúcokban, és időnként aktivizálódva rejtélyes neurológiai tüneteket okoz. Ezt hívják neuroboréliózisnak. Ebben az a kétségbeejtő, hogy nem tudják kimutatni, diagnosztizálni. Elkezdtünk utánakeresni és eljutottunk több olyan tanulmányig, ami az ALS-szerű tünetek és a neuroboréliózis kapcsolatáról ír. Több tanulmány is készült már az antibiotikumos kúra kezelésének hatékonyságáról neuroboréliozis hátterű ALS-szerű betegségek esetében olyan mennyiségű antibiotikum adásával, ami át tud jutni a vér-agy gáton, és hosszú távon magas mennyiségben jelen tud lenni. Ez általában 1 gramm antibiotikum naponta intravénásan, 10 héten keresztül. Orvosommal, dr. Tóth Csabával arra jutottunk, járjunk utána a dolognak. Ezért kértem ki a doktornő véleményét is, aki elmondta, hogy bizony hallott a kezelésről, de nem látott még rá soha meggyőző bizonyítékot. Átküldtük neki a tanulmányokat, és az egyiket figyelemreméltónak találta, mert kongresszusokról és talán közös munkákból is ismerte a szerzőit, így megbízhatónak vélte. Úgy gondolom, nagyszerű, hogy van olyan orvos, aki nyitott arra, amit a páciense javasol, hajlandó azt mérlegelni és megerősíteni adott esetben, ha az az ő értékrendje és szakmai tudása alapján is vállalható, egyszóval komoly partnerként kezeli a betegét. Ezzel a mentalitással nehéz találkozni ma az egészségügyben. Ezt azért meséltem el, hogy más is lássa, ily módon juthatunk előre azokban a betegségekben, amelyek vakfoltok az orvostudomány térképén.

– Tehát öntevékenynek is kell lenni, ha megbetegszünk.

– Igen, abszolút! Nem elég passzívan eltűrni a bajt, és máshonnan, mástól várni a csodát. Ez az egyik legnagyobb tanulságom. A középkorú- és idősebb emberek nagy része tanult tehetetlenségben él, hiszen mi még a passzivitást tartottuk erénynek, én is úgy gondoltam ötven évig, hogy bemegyek, sorszám, fehér ruhás emberek, megmondom, mi fáj, kapok egy gyógyszert, kiváltom, beszedem, meggyógyulok és kész. Hát, nem! 

Fanni: – Más, szokványos betegségeknél van protokoll, ennél nincs. Ezért kell mindenkinek saját magának kutatni az optimális gyógymódot, ami neki személyre szabottan a legmegfelelőbb.

Barna: – Ez egy annyira új és kiismerhetetlen betegség, hogy nincs is igazán hatásos protokollja. Ma a halálokok úgy jönnek sorban, hogy az első és második helyen álló szív- és érrendszeri, meg a daganatos betegségek együtt is kevesebb ember halálát okozzák, mint a neurológiai betegségek együttesen. Minden olyan betegség, ami a neurológia tárgykörébe tartozik, összesen sokkal nagyobb halmazt ad ki, mint a szív-és érrendszeri és a daganatos betegségek együttesen, viszont a neurológiai terület a legkevésbé feltérképezett, legnehezebben feltárható. A neurológiai kórképekről még nem tudjuk pontosan, hogy minek a következményei.

– De valószínűsíthető, hogy ez a Lyme-kór utózöngéje lehet?

– Nem, ez már nem lehet, kizártuk 5 hetes antibiotikum kúra után, mert ennyi idő alatt kellett volna legyen javulás, ha az áll a háttérben. De más ALS-ben szenvedő betegeknél akár lehet ez is az ok. Az orvosom több ALS-es emberrel beszélt, akik mindegyike kapott valamilyen oltást a betegség kialakulását megelőző fél évben. Akárcsak én. Az amerikai, Öböl-háborús katonák között készítettek egy felmérést, ők nagyjából tíz oltást kaptak, és az ALS-es betegség előfordulása köztük a sokszorosa az átlag népességéhez képest, megközelítőleg a tízszerese.

– Erről nem lehet beszélni, vagy nem érdemes?

– Lehet erről beszélni, de tudomásul kell venni, hogy gyógyszer- és oltás lobbi van a világon, hiába vannak tanulmányok egyes vakcinák ellen, sokkal több pénz van abban, ha oltanak. Ha megjelenik egy adatokkal alátámasztott oltás-ellenes cikk, holnap megjelenik három másik, neves egyetemek professzorainak tollából, akiknek az orvoslátogatóik finanszíroznak ezt-azt. Én meg laikus betegként lobogtathatom a tanulmányokat, ki vesz engem komolyan!? De azért ne feledjük, sok minden jót is köszönhetünk az oltásoknak, úgyhogy az egész nem az ördögtől való, csak valószínűleg a gyógyszerlobbi sokszor a valódi szükségleteken és hatékonyságon túl is oltat, illetve nem mindent áll érdekében az emberek tudomására hozni.

A másik észrevételem és tapasztalatom, hogy az orvosoknak nyitottabbaknak kellene lenniük a holisztikus gyógyítás iránt, nem csak a konzervatív kezeléseket kellene elsődlegesen alkalmazniuk, bár kétségtelen, hogy az az ő szempontjukból sokkal kényelmesebb és biztonságosabb is. Egy orvosnak hiába mondom, hogy attól is gyógyulok, ha a lelkemet felszabadítom, ha meditálok, legjobb esetben is kinevet.

 

Fanni: – Nézőpontváltásra van szükség, hogy arra készüljenek fel az emberek, ha betegek lesznek, ne adják ki a kezükből a gyógyítás irányítását, hisz mindenki csak saját maga derítheti ki, hogy lelki-szellemi-testi vonalon milyen változásokra és gyógyításra van szüksége, és kötelessége is keresni az alternatív megoldásokat.  

Ki kell deríteni, mi az, ami a betegnek segíthet, mert az egészségügy szigorúan meghatározott keretei, és sok orvosnak kizárólag a nyugati orvoslásba vetett hite miatt nem várható az átfogó gyógyítás, hiszen tünetet kezel elsősorban, és az nem okot.

Ezért gyakran előfordul, hogy a gyógykezelés hatására a gyors javulás mellett egyéb problémák keletkeznek mellékhatásként, illetve az alap ok – ami a betegséget okozta – megmarad.

Ebbe a tudatosságba beletartozik az is, hogy az ember odafigyel a táplálkozására, miután a bőrünk után a második legnagyobb védelmi vonal a bélrendszerünk, ami megóvhat a káros anyagoktól. Nem mindegy, milyen állapotban van ez a „szervünk”, illetve az sem, milyen anyagokat engedünk a szervezetünkbe. A kereskedelemben kapható, feldolgozott élelmiszerek pedig nagyon nagy mennyiségben tartalmaznak fogyasztásra nem alkalmas anyagokat, kifejezetten mérgeket – vagy csak simán olyan összetevőket, aminek semmi keresnivalója a táplálékunkban. Nézz meg például egy hétköznapi májkrémet, miket tesznek bele! Pedig semmi más nem kell bele, mint máj, szalonna, zsír és fűszerek. Szerencsére ma már szaporodnak azok a húsfeldolgozók, ahol valódi, fogyasztható termékeket készítenek, felesleges adalékanyagok nélkül, ilyen például a Szomor húsüzem, a gyerekeink kedvenc kolbászait és virslijét tőlük szerezzük be, mert megbízunk bennük. Végül is mindegy, hogy az ember állati eredetű diétát, vagy egy másik, számára elfogadhatót talál, mert azzal, hogy már tudatosan odafigyel az egészséges alapokra, sokat hozzátesz a saját egészségéhez-gyógyulásához.

Barna: – Amikor az ősember megevett egy gombát, és a másik látta, hogy a társa egy órán belül meghal, akkor megtanulta, hogy az mérgező, és tilos megenni. De amikor most eszünk bármit, ami a kereskedelemben kapható, arról azért már előre lehet tudni, hogy hosszútávon mérgezi a testet – mint cukor, laktóz, adalékanyagok.  Olvastam egy tanulmányt, ami az eszkimók megváltozott táplálkozási szokásairól szól. Amióta zsugorodik az északi sark, azóta többet vannak szárazföldön, kevesebb húst és több civilizált ételt esznek, mert például a lappföldi néni, aki életében nem látott csipszet, édességet, adalékanyagokkal telirakott ételeket, szép lassan rászokott, és metabolikus szindrómában vagy rákban hal meg, nem a rájuk jellemző halálok miatt.

De van közeli példa is. Harmincöt év után most voltam először általános iskolai osztálytalálkozón, ahol az emberek semmi mást nem tettek, mint az étteremben a két asztalszomszédjukkal beszélgettek és ettek. Végigették a négy-öt órát. A magyar ember jókedve ahhoz kötődik, hogy eszik. Eszik, ha örül, eszik, ha bánatos. Pedig az evés – leegyszerűsítve – olyan, mint a benzinkút: odamész, tankolsz, továbbmész, vagy a lovak etetése: víz, zab, szevasz! De ezt az alapfunkciót mi még felruházzuk egy hozzáadott örömértékkel, és ebből ered a legtöbb baj. Ezt nem elítélően mondom, mert én is ugyanígy éltem, de a mostani ráébredésem azt mondatja velem, hogy túlgondoljuk az evés szerepét az életünkben.

– Ez „az” örömforrás az életünkben.

– Igen, de ha belegondolsz, hogy elmész egy jó olasz étterembe, eszel mindenféle finomságot: minestrone, paradicsomos spagetti, saláta, egy jó fehérbor, tiramisu, kávé – ez mind a fejednek fontos, nem a testednek. 

– Említetted, hogy a betegséged hozott új embereket is az életedbe.

– Igen, vannak nagy találkozásaim. Az egyik ilyen annak a felismerése, hogy egy csomó mindenre még nem voltam kész, úgy éltem, hogy nem értettem dolgokat, de elegánsan átsiklottam rajtuk. A már említett újságíró, Víg György mondta, hogy volt Szőke Andrásnál, és mesélt neki rólam, erre András elkérte a telefonszámomat, majd felhívott és eljött hozzám. A vele való beszélgetés áttörés volt az életemben, mert ő úgy értetett meg velem dolgokat, például, hogy milyen lelki vagy agyi folyamatok zajlanak le bennem, amikről nem is tudok, és ezért kezeletlenül maradt, ahogy azelőtt egy kineziológus sem tudta megértetni velem. Ha azt mondja neked valaki, hogy csakra – ami az emberi testben elhelyezkedő pszichikai energia központi magja –, az nincs benne a fogalomkészletedben, az egy tanult dolog, de nem éled meg. András meg úgy magyarázta ezeket, hogy nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, de megértettem a lényegét annak, hogy mi az, ami segíthet, mi az, ami árt. 

– Az emberek csak akkor változtatnak az életmódjukon, ha baj van. Akkor szaladgálnak fűhöz-fához. Az ideális, illetve a cél pedig a megelőzés lenne.

– Igen, óriási motiváció kell ahhoz, hogy változtassunk. És bátorság. A legjobb példa az én húsevésem, ami valahol mélyen kódolva volt bennem, és a vészhelyzet előhívta ezt az ősi tudást. Arra is rájöttem, hogy én magam vagyok az, aki létrehozom és megalkotom a dolgokat magamban és körülöttem, tehát csakis én tudok rajta változtatni. Ez külső ráhatásra nem működik. Aktív belső életet élek. Külön tudtam választani a dolgokat. Régen akkor mondtam, hogy jól vagyok, ha nem voltam beteg, nem köhögtem, nem voltam lázas. Attól, hogy nekem a testem ilyen, attól én még tök jól vagyok, zajlik velem az élet, a gyerekek, barátok körülvesznek, nem adnak esélyt a feladásra. Vannak olyan napok, amikor csak ketten ülünk itt Zolival, a barátommal, beszélgetünk, olyankor csendes a ház, én is elcsendesedem. Akkor többet olvasok, gondolkodom. Ez is előrevisz. Meg – nézz ki az ablakon! Hatalmas fák, sok virág, friss, tiszta levegő. Nem cserélném el soha másra.

De a fejemben én a saját, belső Kéktúrámat járom, el-elidőzve az utamat szegélyező jeleknél, amiket már lassan, de egyre biztosabban felismerek, és tanulok általuk.

 

Sári Edina

 

Az interjú megjelent a nezopontvalt.hu weblap oldalán:

http://nezopontvalto.hu/hu/articles/adomanykent-elem-meg-a-mindennapokat-interju-burger-barna-fotografussal