Az alapozó torna lényege, hogy „visszalépteti” a gyereket abba a korszakba, ahol korábban megrekedt a fejlődésben, és onnan újraindulva fejleszt. A visszaléptetés pedig nem más, mint, újrakezdés, vagyis a gyerek azt a mozdulatot ismételgeti, amit korábban kellett volna (akár kisbabakorban), ám azt akkor nem elegendő ideig végezte, vagy egy mozgásfajta kimaradt, és ez okozza az idegrendszeri éretlenséget.

– A gyerekeknek, akik eljönnek hozzám, az a tapasztalatuk, hogy sok mindent nem tudnak megcsinálni. Olyan dolgokat, amik nem okoznak gondot a kortársaiknak a játszótéren, az óvodában, vagy az iskolában – mondja a WebNővérnek nyilatkozva Sík Dániel. – Sokukon látom, hogy görcsösek, ami különféleképpen nyilvánul meg. Visszahúzódnak, azt a véleményt váltják ki, hogy maguknak valóak. Pedig ez nem igaz, csak inkább kivonják magukat azokból a tevékenységekből, amelyeket nem tudnak úgy végezni, ahogy szeretnék. Pedig a többiekkel együtt akarnának mozogni, játszani, sportolni. Van olyan gyerek, aki a figyelmet, a kapcsolatot azzal próbálja elérni, hogy bohóckodik. Kivirágzik az a gyerek, aki megtapasztalja a fejlesztő tornán, hogy egy idő után meg tudja csinálni, ami korábban nem ment, sőt, teljesen lehetetlennek tűnt a számára. Ahogy rájön arra, hogy van remény, olyan arcát mutatja, amit korábban elfedett, és megláthatjuk benne, ki is ő valójában. Ajándék a magabiztosság, ami mellett felszabadultan lehet huncutkodni, rosszalkodni. Ez mutatja, biztos lett saját magában, feszegetheti a határokat.

– A torna tornával kezdődik vagy van ráhangolás?

– Van például „jó hír mondás”, ami egy-egy gyereknél nagyon sokat változik az év folyamán.

– Miről szól a „jó hír mondás”?

– Arról, hogy az elmúlt találkozásunk óta eltelt időben mi az az esemény, amit röviden és érthetően el tud mesélni a többieknek. Ám ez természetesen nem kötelező feladat, igaz, biztatom őket, mert mindenkit érdekel, kivel mi történik.

– A jó hírek elmesélése mögött látható a gyerek személyiségének a változása?

– Az már akkor sugárzik, amikor belép a tornaterembe. A jó hír közreadása azonban igazán értékelhető mérce. Aki nem talál azonnal valami jót, elkezdi keresni.

– És amikor egymást hallják, az nem csak ötletet ad arra, hogy minek lehet örülni, mintát is mutat.

– Ez valóban így van. A többség szívesen mesél magáról. Fontos, hogy ne a távoli múlt nagy élményét idézzék fel. Az a kihívás nekik, hogy ne azt meséljék el, amit nagyon várnak, hanem azt kell felidézni, ami jó volt. Ennek hatására elkezdenek figyelni olyan dolgokra, amelyeken addig átsiklottak. Tudatosan készülnek arra, hogy az örömforrásokról szóljanak. Így a végén egy kis ünnep lesz a megosztás. Van, aki vállalkozik a rossz elmondására is. Mindezek hasznosak abban a tekintetben is, hogy a parttalan összefolyó beszédet megpróbálják rendezni, a történésből kiemelni a lényeget. Hiszen az óvodásokra jellemző, hogy elkezdenek valamit mondani, majd arról eszükbe jut valami más, így időben és térben ugrálnak, sőt a szereplők is összekeverednek. Ez azonban néhány alkalom után rendeződik. További haszon, hogy megismerik egymást. A minta különösen hasznos, hiszen sok gyereken látszik a felismerés, ez vagy az a példa neki is eszébe juthatott volna, vagy éppen ötletet kap.

– Gondolta volna korábban, hogy idegpálya építés mellett személyiséget is fejleszt?

– Ezt nem tudom szétválasztani. Ha valaki jön hozzám tornázni vagy például azért, hogy együtt teázzunk, az számomra az emberi kapcsolatot tekintve azonos minőség.

– A test és a lélek egységének fontossága nyilván e területen is meghatározó.

– A fejlődés hatására a gyerekek felszabadultak lesznek. Magabiztosságuknak köszönhetően könnyebben helyt tudnak állni azokban a helyzetekben, amelyek számukra fontosak. Ebből fakadón belevágnak új dolgokba, kísérleteznek. És nem csak a mozgás terén lépnek előre, hanem kinyílnak társaik felé, könnyebben barátkoznak, nem riadnak meg a kézműveskedéstől, sőt felfedezésre vállalkoznak még az ételek világában is: az előítéleteket könnyebben félre teszik, meg merik kóstolni azokat az ennivalókat, amelyektől már színük, állaguk miatt is idegenkedtek. Különösen fontos, hogy a gyerekben a sok bizonytalanság helyébe egyensúly lépjen. Ez még a családi kapcsolataira is mélyen hat.

– Házi feladatot ad?

– Soha. Kimondottan tilosnak tartom az otthoni gyakoroltatást. A szülő nem tudja mit kell csinálni, ám ezen túlmenően fontosak az olyan részletek is, hogy mikor érdemes ösztökélni a gyereket és mikor kell engedni a kantárszáron. Ilyesmivel nem szabad megterhelni a szülő-gyermek kapcsolatot.

– Miközben másokat épít, maga is gazdagodik?

– Mindenképpen. Nagyon sokat tanulok a gyerekektől.

– Miben hatnak önre?

– Egyre többet lágyulok. Korábban nagyon sok keménység és érdesség volt bennem. Sokkal nyugodtabbá és megengedőbbé váltam, amióta tornáztatom a gyerekeket. Nem akarok mindent azonnal megoldani, elfogadom, hogy az eredmények eléréséhez idő kell. Felfedezem a folyamatok fontosságát, a ráhangolódás jelentőségét. Azt is mondom a gyerekeknek, hogy nem én vagyok a tanár, hanem ők azok. Ezen mindig meglepődnek. Azután a gyakorlatok közben megértenek: a saját kezüknek és lábuknak ők maguk tudják megtanítani, mit kell csinálni. Igaz, én ezt megmutatom, ám helyettük nem irányíthatom a testüket. Magamon pedig azt figyeltem meg, hogy a módszer alkalmazása közben a tempóm lassabbá vált, de mégis gyorsabban tudom fejleszteni a gyerekeket.

– Mindez mit jelent a gyakorlatban?

– A kezdetekben, amikor még főleg szakmai szempontokra figyeltem, például hogy melyik feladat következik, kapkodós voltam. Körülbelül négyszáz gyerekkel volt dolgom az elmúlt években. Ma már látom, nem a gyors haladás a fontos, hanem a mélység, miközben figyelmet és időt szentelek a reagálásra. Az erőforrásaimat a fontos dolgokra tudom irányítani.

– Ennek mi az eredménye?

– A gátakat könnyebben bontom le. Célom, hogy ami a gyerekekben megvan, az szabadon áramolhasson, kibontakozzon. Mindenkihez személy szerint szólok a csoporton belül. Egyik óráról a másikra külön-külön emlékszem mindenkire, mi ment nehezen vagy jól, és arra utalok is a feladatok végzése közben. Bőven helyt adok a humornak, egy kicsit bohóckodni is lehet. Azt sajnálom, hogy a gyerekekkel csupán egy-két évig találkozom, azután elröppennek, és nem hallok róluk többet. Nagyon ritkán előfordul, hogy néhány év elteltével levelet kapok a szülőktől. A gyerekek a szívemhez nőnek, hiányoznak.

– De jönnek újak…

– Igen, és ez fantasztikusan érdekes. Kíváncsi vagyok rájuk. Izgalmas, hogy miként tudok segíteni rajtuk. Kihívás, hogy nem a tekintélynek vagy a megfelelési kényszernek engedve, hanem saját tapasztalatuknak köszönhetően elkezdjék csinálni a megterhelő feladatokat, anélkül, hogy keménykednék vagy rájuk szólnék. Persze közben panaszkodnak: „jaj, ez nehéz”, de mégis szívesen mozognak.

– Csakhogy van, akinek a „mozgás” nem csak fizikailag, hanem lelkileg is gátolt.

– Igen, például volt egy kisfiú, aki, amikor felemelte a lábát, rémülten sikítozni kezdett, mert az egyensúlyérzéke nagyon fejletlen volt. Esetlenül mozgott. Járás közben alig emelte meg a lábát, de ha azt kértem, hogy fél lábon állva hajlítsa be a térdét, pánikba esett. Kiszorult a gyerekek társaságából, nem tudott részt venni a közösség életében, agresszív lett, durva dühkitörésekkel kísérve. Ma pedig, a fejlesztés után, már beilleszkedett az osztályába, zenét tanul, zenekarban játszik.

– A munkáján túl a hétköznapokban is türelmesebb lett?

– Igen. Figyelek a dolgok hátterére, foglalkoztat a kérdés: „mi lehet e mögött”? Érdekel az, amit egyébként úgy sem lehet megfejteni: mi a titka annak a személyiségnek, aki kivirágzik.

Moldoványi Tibor