„Az életkor emlegetése – tabu. … Kétségtelen, az öregedés nem betegség, még csak nem is állapot, hanem folyamat. Még a WHO, az Egészségügyi Világszervezet is tétován, nemegyszer önmagát korrigálva állapítja meg, mikor kezdődik –e folyamat, mert négyféle élettartam is van:

• Naptári, amelyet a személyi igazolványunk bűvös számsora őriz.
• Szervezetünk szerinti, amelynek közérzetünk és orvosi leleteink a mutatója.
• Lelkiállapotunk szerint való = ki milyen öregnek érzi magát s valóban aszerint él, teljesít, alkot.
• Társadalmi, mert nem mindegy, mikor és hol öregszünk.

Más az előző világháborúban gyerekeskedő és a másodikat átélő hetvenesek öregsége, mint „Ferenc Jóska”-korabelieké volt.

Vagy gyermekeinké, akiknek a két világháború már történelem és negyven éve békében élnek, ha az olyan is, amilyen.

Más az euro-amerikai emberé, mint a japáné, akiknek ma is legóhajtottabb vágya megérni az öregkort, mert az olcsó tömegcikkek szigetének legdrágább kincse: az öreg ember. Tisztessége van. Mélyebben hajolnak meg előtte bárkinél.

Már csak ott veszik komolyan S. Pellico európaiaknak írt intelmét:

Tiszteld minden aggastyánban

szüleid és őseidnek képét.

Az öregség tiszteletreméltó

minden nemes lélek előtt.

Mintha erről a nemességről is lemondtunk volna. Az előbb felsorolt négy életkor ritkán esik egybe. Úgyszólván soha, vagy mindenkinél másképpen. – Mégis megkísérlem – a teljesség igénye nélkül – legalább érinteni azokat a tényezőket, amelyek egyszerre (vagy külön-külön) öregíthetnek minket, mert „sok baj környékezi azt, aki vén” (Horatius).

Energiacsökkenés,

amely riasztó és elkedvetlenítő, az öregkori depresszió mélységei felé taszító, „mert szándék és erő nem ugyanaz már” (Grillparzer).

C. G. Jung, a komplex-analitikus lélektan „atyja” óta tudjuk: hallatlan pszichikus energiatartalékaink vannak, amelyeknek egy részét haláláig mozgósíthatja az, aki ennek módját megtanulta. Aki nem, az ezeket a hatalmas tartalékokat sírjába viszi.

Az Anastasi-Toley vizsgálatok pedig kimutatták, hogy az öregkori szellemi működést az agy „tornáztatásával” igen sokáig meg lehet tartani. Már Cicero is ezt ajánlotta:

Az ész fénye, mint lámpás,

ha olajat belé nem csepegtetnek, kialszik.

A „pensionitis”, a nyugdíjas betegség (többnyire egyszerre testi-lelki) egyik oka az, hogy 30-40 éven át az idő osztott be bennünket. Majd egyik napról a másikra nekünk kell(ene) azt beosztanunk. Ám évtizedek alatt olyannyira elszoktunk ettől, hogy a ránk szakadt töméntelen időt nem tudjuk mind „agyonütni” (lám, ellenséggé lett!). Megzavarodunk, kapkodunk, vagy lebénulunk s ez okozhat depressziót vagy egzisztenciális vákuumot, egész lényünket elborító űrérzést. Ez értelmét veszi életünknek és nemegyszer öngyilkosságba szívja az öregedő nyugdíjast, mint minden vákuum - , ha az időben valamiféle életrendet és ritmust ki nem alakít magának; ezzel kapcsolatban a Confessio 86/2 számában „A hétköznapok hygiéniája” c. írásomban kíséreltem meg egy-két tanácsot felvázolni.

Zártság vagy zárkózottság

Történhet ez úgy is, hogy a barátok, kortársak rendre kihalnak s az öregedő ember már nehezen létesít új kapcsolatokat. Vagy sértődötten visszahúzódik: bezzeg kellettem, amíg valaki voltam és protekciót jelentettem.

Lehetnek testi okai: látáscsökkenés, nagyothallás, mozgásában gátoltság és hasonlók. Nem tudom elégszer leírni: EGÉSZ-ségesnek lenni annyit jelent: mindig jó KAPCSOLATBAN lenni: Istennel, teremtett világával, önmagunkkal és embertársainkkal.

Ha székhez, ágyhoz, azaz helyhez kötötté válik az öregedő ember, még mindig áldás lehet sokak számára, ha be lehet hozzá kopogtatni s ha nem azt panaszolja, mit várna ő még az élettől, hanem arra figyel, mit vár még tőle az élet s az őt felkereső élők. Sokak gyóntatójává, lelkigondozójává válhat; bút – bajt – bánatot lerakodó hellyé lehet szobája, amelynek így nem rabja többé, hanem angyala. Igaz, csak akkor, ha időben megtanult hallgatni, sőt: részt-vevően odahallgatni (Jak 1,19).

A felváltva múltukkal dicsekvő és jelenüket panaszoló „Lear királyokat” messzi ívben elkerülik. Sok öregedő ember önmagát zárja ki az emberek – nemegyszer még szűkebb családja köréből is. Így magányát magának köszönheti.

Ha már megtörtént a narkózis nélküli műtét és párja, olykor jobbik fele leoperáltatott róla, a magányosnak sem kell elmagányosodnia, ha elolvassa még el nem olvasott könyveit, ha rádióján át vendégül látja Bachot, Beethovent, Mozartot és a többieket, az ég muzsikusait. Tv-je szobájába hozza a nagyvilágot, magnótekercsek kedves papjai hangján az istentiszteletet, megcsendülő csöndje a hozzá beszélő Igét. Így közeledhez Ahhoz, aki felé közeledik. „Áldott öregség, amelyben nem kényszerű munka vár, de csöndes örömök és higgadt élvezése a szépnek” (D’Aubigne). Sőt, egy új dimenziónak, amely megnyílik annak, aki nyitottá válik az ÚRBAN-valóságra. Ha kettőnek – férjnek és feleségnek együtt – még csodálatosabb.

Többnyire ebben a dimenzióban találni olyan öregedő és öreg embereket, akik már kikerültek önmaguk középpontjából és nem csak saját pulzusszámuk, pirulagyűjteményük, vérnyomásuk, emésztésük és takarékkönyvük körül forognak, szüntelen magukat és másokat fárasztva, szédítve vele – hanem minden és mindenki felé fordulnak halálukig tartó érdeklődéssel – , ahová érdemes és érdekes és ahol szükség van rájuk. Áldottak ők az öregedők között és áldottak életük gyümölcsei.”

(Gyökössy Endre elmélkedésének folytatását közöljük a következőnek megjelenő keresztény szemmel rovatunkban.)

Forrás: Gyökössy Endre: Életápolás. Kálvin Kiadó, Budapest,1993: 166-169. old.