Töprengek. Rossz a kérdés. Vagy mégsem?
A fehér szakállú, utcánkban lakó ismerős bácsi pórázon vezeti öreg kutyáját, miközben néhány szót vált velem. Mi újság? Azután magára vonatkozóan idézi az idős Kállai Ferencet, a nemzet színészét, aki hetvenen felül visszatérően firtatta a kimondatlan választ sugallva: „Mi a jó az öregségben?” Az ismerős bácsi szerint semmi. Üzeni ezt legyintéssel, testtartással, szintén szavak nélkül.
Rossz a kérdés?
Tízéves kisfiam unatkozik. Éppen nem tud mit kezdeni magával. Elengedi a füle mellett a tanácsot, hogy „játsszál valamit vagy olvass”.
Mi a jó abban, hogy gyerek vagy? Mi az élvezet kiskorúságodban, amikor nincs semmi érdekes, nem lehet csinálni semmit? Mi a jó a gyerekkorban?
Állapot a gyerekkor, állapot az öregség. Rossz az a felvetés, hogy mi jó bennük. A jó kérdés az, hogy mit kezdünk magunkkal ebben vagy abban az állapotunkban.
Csakhogy gyerekkorában az ember nem mondja a hamut mamunak.
Nyilván a sok mamuzás kedvét szegheti bárkinek. De az önirónia végtelen távlatokat nyit. A beszűkült állapotban járható utak nyílnak, melyeken Illyés Gyula példamutatóan bandukolt, és adta közre élete végéhez közeledve tapasztalatait a Kháron ladikján című esszéregényében az öregedés tüneteiről. Illyés felidéz a feleségével folytatott két rövid párbeszédet is, melyekkel utat mutat, hogy a magunk botlásain is nevetni tudjunk:
„– A pizsamák! Hol vannak?
A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.
– Miféle pizsamák?
– A két ötliteres!
– Pizsamák?! – a mindig türelmes, kedves gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.
– A demizsonok!

S nem sokkal ezután, az agy szinte azonos ficamával:
Egy könyv hátát kell megragasztani, így nem vihetem vissza a könyvtárba. Ez is kora reggel történik, ugyancsak sürgetetten:
– Akkor ide azt a szódabikarbónát!
– A ragasztáshoz?
Az előbbi ingerült benső legyintéssel:
– Gumiarábikumot!”

És még egy történet, amelyet Illyés elmesél:
„Debrecenben, még a nyitány-világháború alatt, még 1917-ben Szabó Lőrinc diákszerelmének, Dienes Katónak a nagymamája az emeleti lépcsőn haladtában ahány fokot hágott, annyit nyögött. Abban a hiszemben, hogy Dienes nagymama beteg, a Tücsökzene minden szenvedést már akkor boncolni vágyó szerzője megkérdezte tőle, miért nyög.
– Mert olyan jólesik, fiam!
S elnevette magát. Nyilván kettős ingerre. Az egyik a Zord Kaszás már ábrázolt cipésztanonc idétlenkedésére. A másik, a nagyobb, a színvonalasabb inger az lehetett, hogy milyen pompásan kimondott – a maga leleplezésével is – egy igazságot.
Ami a leghatékonyabb – tán egyetlen – védekezés az előbbi ellen.”
Védekezés – leli meg Illyés a nagymama humorának okát a történetben.
Hasonló példáért nem kell a könyvespolcon keresgetnem, hiszen családomban a dédpapa az, aki a kaszáson köszörüli humorát, és fájdalmas nyögéseitől kísérve önmagán szórakozik, miközben a halálos kór osztódik testében. A második műtéttel a gerinccsigolyájából kivett daganat lehetetlenné tette, hogy a hátán feküdjön. Helyzetén élcelődik gyerekei és unokái sápadozásától kísérve. „Fájós háttal nem fekhetek a koporsóba, marad a hamvasztás” – mondja mosolyogva. És már tudja a következő műtét időpontját is. Ráadásul élcelődéséhez illeszti: „szákson”. (Ez van. Németül: sag schon.)
De nem fekete vicceivel kívánkozik ide a dédpapa, hanem időtöltéseivel, amit egyaránt irigyelhet fehérszakállú ismerősöm, és unatkozó gyermekem. Mert felváltva keresi és találja meg testi és szellemi elfoglaltságát: két kirándulás között dolgozik. Munkája a gondolkodás. Két elmélkedés között pedig veszi a túrabotot, és megy. Rövid távon is távlatokba vezető életvitellel.
Kereshetünk-e magunknak is módot arra, hogy hasonló úton járjunk? Akár humorral vagy másképp, a világhoz kapcsolódva: szeretettel, hálával.
Ám parancsszóra ez nem megy. Ahogy a filmjelenetben nem lazulhat el a nő sem, aki görcsösen ül férjével szemben egy elegáns étteremben. A férj jól akarja magát érezni, amiben akadályozza felesége idegessége, mire durván rámordul: relaxszálj! Hát lehet parancsra lazítani?
Mi a jó az öregségben? Megerősítem: rossz a kérdés.
A jó kérdés ugyanis ebben az esetben hogyannal kezdődik.
A nevelés a gyermek születése előtt kilenc hónappal veszi kezdetét, sőt, a kezdetek kezdete a szülők nevelésére vezet vissza.
Idős korba lépve nem bújhat ki senki a bőréből. A küszöb előtt kell felkészülni. Kívül és belül.
Illyés Gyula költőien így fogalmaz.
Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;

épp oly szép Canalén s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
– vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t s milyen Casa d’Oro-t
látott, ha nem lát viszont!”

Nálunk a dédpapa annyira elfoglalt, hogy nem ér rá beülni Kháron ladikjába. Ebben reménykedünk. De ha belekényszerülne, oda is vinné magával humorát, túrabotját, és mosolyogva jegyezné meg: szákson.
Moldoványi Tibor