Csikó Katalin, a budapesti Kálvin János Református Idősek Otthona intézményvezetője adott interjút a WebNővérnek. Intézményükben sok jó kedvű időssel találkoztam. Ennek titkáról mesél Csikó Katalin beszélgetésünkben:

      Az otthonunk, ahol dolgozom 2004-ben épült. Kifejezetten idősek otthonának     építették, ezért rendelkezik azokkal a paraméterekkel, melyek ma már természetesek:            az akadálymentesség, a tágas terek, az élhető közösségi feltételek. Két féle ellátást    nyújtunk: az egyik az idősek otthona, a tartós bentlakásos rész, a másik az időskorúak             gondozóháza, ahol átmenetileg egy évre helyezhetőek el a lakók. Ez szükség esetén még egy évvel meghosszabbítható. Az idősek otthonában 90 főt, az átmeneti       elhelyezésen 10 főt tudunk ellátni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyilván, ha a hétköznapi életvitel akadályozott, akkor az okozhat szorongást, aggódást, és ebbe bele lehet fáradni, bele lehet szűkülni. Ha a napi gondok aggasztanak bennünket, akkor más dolgokra nem nagyon van energia. A szükségletek közül a legalapvetőbb a fizikai szükséglet, és természetesen utána jön a lelki, mentális szükséglet, valamint a közösség iránti igény, és amennyire csak lehet az önállóság megtartása. A biztonság nem csak azt jelenti, hogy a fizikai szükségleteimről gondoskodnak, hanem azt is, hogy vannak körülöttem emberek. Van, aki figyel rám, van, aki észreveszi, ha problémám van. Van, akinek szólni tudok, ha valami nincs rendben velem, tudom, hogy honnan kapok segítséget, és nem kell azon aggódnom, hogy mi lesz velem.

Tartoznak valahova, belépnek egy közösségbe. Ahogy a családban minden tagnak szüksége van arra, hogy együtt élje meg a hétköznapokat; ugyanúgy egy idősek otthona is hasonlóan működik: a lakóknak, és a dolgozóknak is közösen kell munkálkodni azon, hogy kialakulhasson egy élhető közösség. Nem úgy kezdődik egy idősek otthona, hogy beköltözöm, és minden rendben van, hanem mindenkinek adnia kell magából, mindenkinek alkalmazkodnia kell, mindenkinek segítenie kell a másikat ahhoz, hogy egy közösség jól tudjon működni.

 

 

 

 

A fizikai élettérhez kapcsolódik a közösségi élettér. Fontos mindkét lehetőség: tudok egyedül lenni, a szobámban, de be tudok lépni a közösségbe, és ott megtalálom azokat a csoportokat, alkalmakat, amik feltöltenek; illetve megtalálom azokat a barátokat - akár a kívülről jövő barátokat, hozzátartozókat - akik szabadon jöhetnek látogatóba, közlekedhetnek a házban.

 

Intézményvezetőként kihívás élhető keretet kialakítani, mert minden lakó más és más. Minden lakónak más a hozzátartozója, időbeosztása, életkörülményei. Hivatalosan úgy hívják ezt, hogy személyre szabott bánásmód, azt jelenti: mindenki egyéni szükségletére, személyiségére figyelünk. Ez a munkatársak részéről energiát, rugalmasságot és időt igényel. Ehhez mindig jelen kell lenni, és nyomon követni az adott lakót a köztünk való létének a teljes folyamatában. Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy van egy rend, ami mögé mindenki besorakozik, és akkor minden megy a maga mechanikus útján, de ez kevésbé élhetővé tenné az életet.

 

Nincs olyan, hogy tökéletes közösség, nincs tökéletes élet, tökéletes család, nincs tökéletes idősek otthona sem. Amire büszke vagyok az az, hogy igyekszünk, hogy az időseink jól érezzék itt magukat.

 

Legyenek új ötletek, hiszen nem a szokásjog alapján, hanem az újdonságok erejével lehet őket megmozgatni. Például a gyógytornász megmutatta, hogy hogyan lehet új eszközöket használni, nordic walkingot tanított az érdeklődőknek. Vannak olyan programjaink, melyeket lakók tartanak lakóknak, előadásokat készítenek vagy a munkahelyük kapcsán megszerzett tudásanyagból, vagy a hobbijukhoz kapcsolódóan. Nagyon komoly és felkészült előadók és előadások ezek. És mivel a lakóközösség tagjai közül választódnak ki az előadók, az érdeklődés is nagy, a személyes ismeretség, kapcsolatok miatt is. Olyan programok is vannak, mint például a memóriatorna, ahol egy- egy kérdésre nekik kell megtalálniuk a választ, akár az internet segítségével. Kutatni, olvasni kell hozzá, ez is segíti az aktivitást.             Olyan programokat próbálunk kitalálni, melyeknek nem csak szemlélői a lakók, hanem aktív részesei.

 

 

 

 

Amit itt fontosnak tartok, az az, hogy van feladat. Lehet tartalmat adni az életnek. Hogy ne csak úgy elteljen egyik nap a másik után, amikor azt gondolja valaki, hogy létezem, amíg tart az élet, hanem úgy érezze, hogy van miért felkelni, van miért felöltözni, mert találkozom a szomszédommal, mert tudok beszélgetni a családommal vagy a barátaimmal. Mert lesz egy olyan program, amin részt tudok venni. Vagy, mert segítek a szomszédomnak bevásárolni, vagy az ügyintézésben.

 

Hogy meglegyenek azok a számukra még elvégezhető, energia befektetést igénylő feladatok, melyek az énképüket is támogatják. Figyelni kell, hogy olyan célokat tűzzenek ki, amik reálisak, és nem vezetnek kudarcélményhez, hanem inkább a sikerélményt erősítik, örömet okoznak. Nem arról van szó, hogy a kertben le kell nyírni a füvet, de meg lehet locsolni a virágokat. A mentálhigiénikus munkatársaknak és az intézményi lelkésznek nagy feladata, hogy az egyéni beszélgetések során ebben segítséget nyújtsanak.

 

 

Fontos az idősek számára a beszélgetés, a lelkigondozás, hogy el tudják mondani valakinek, ami őket foglalkoztatja. Át tudják gondolni, megbeszélni valakivel, akiben megbíznak. Segítség, hogy amit el kell tudni engedni, azt el tudják engedni, amit meg kell őrizni, az pedig feltöltse őket.

 

Ez is egy fontos üzenet, amit magával vihet az, aki ezt olvassa. Van –e olyan, amit még szívesen kiemelnél üzenetként?

 

 

 

Egyházi otthon vagyunk. Próbálunk ebben a szemléletmódban élni és dolgozni, szeretnénk az evangélium üzenetét cselekvő módon átadni. A beköltözőknek is fontos, hogy lelki közösségre, gyülekezeti közösségre találjanak. Vannak igei alkalmak, ahol hallgathatják az evangélium üzenetét. Talán ebből a szempontból szerencsésebbek vagyunk, mivel sok gyülekezeti háttérből jövő, és az otthonban gyülekezetet találó lakónk van, akinek a szemléletmódja, élethez való hozzáállása visszatükrözi azt, hogy ők hitben járnak. Nem rombolni, hanem építeni akarnak. A saját maguk életét is, és azt a közösséget is, amiben vannak. Ezért érzem kicsit könnyebbnek a közösségteremtést. A lakók problémamegoldó képessége, és a konfliktuskezelése is jobb, mert a hozzáállásuk is más egy-egy helyzethez. Nyilván ezt sem lehet idealizálni, mert az emberi, az időskorral járó folyamatok azért jelentkeznek. De mégis sokat jelent, hogy egyházi otthon vagyunk, és ebben a légkörben próbálunk együtt élni. Nyilván nem kötelező az istentiszteleteken, áhítatokon való részvétel, de aki szeretne, annak megvan erre a lehetősége.

 

 

 

 

Jáki Zsuzsanna