Hogy mi jön azután – majd megtudom.

Én azt hiszem, hogy egész más valami lesz, mint amit mi itt próbáltunk kiókumlálni…

Sokkal másabb.

Sokkal szebb.

Majdnem azt mondom: kíváncsi vagyok, hogy mi van odaát? Igaz volt –e, amit muzsikáltam… Feleségem azt mondja, ő is erre kíváncsi.

Őt sajnálom… Sajnálom itt hagyni.

Nem lesz neki könnyű egyedül maradni, hiába van a nagy család. Akkor se lesz neki könnyű – ezt előre tudom.

Azt kértem tőle, ha meghalok, hamvasszanak el. Valamikor az ősember is elégette a halottait. Aki a földben ég el, lassan ég el. Aki itt a tűzben, az gyorsan. Akkor miért ne csináljuk gyorsan?

Aztán tegyenek apám, anyám, fiam mellé.

Ez a legtisztább eltakarítás és legősibb.

»Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három…«

Minden – minden lemállik rólam, még a lelkemről, szellememről is, testem pedig elporlad…

Én tudom, hogy annyi marad meg belőlem, amennyi jézusi szeretet van bennem.

» - Ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.«”

 

Quo Vadis?

 

… ezt kérded egyre, de ki tudja azt,

ma merre tart és lát-e új tavaszt?

Hogy él-e holnap s ritkuló haja

akácgyökéren nő-e szét, vagy a

kedvese ujja hancúroz vele,

lesz-e új bűne, ősze és tele?

 

Miért zaklatsz föl, hiszen neked is

elárultam, hogy nincsen nemezis.

Szerettük egymást, de ez nem elég.

Lélek nélkül nincs kezdet, se vég.

Nagyon rohantunk, most már menni kell,

veled, tudom: nem – s nem tudom, kivel.

 

Van, aki tudja. Ujja közt megyek.

Szeme galambfi, vállai hegyek,

haja zöld tenger, szíve a kereszt,

nem én kerestem, el mégsem ereszt.

Nevemen szólít, névtelen a test:

beatus ille, que mori potest.

 

Forrás: Gyökössy Endre: Isten öreg bojtárjának vallomásai. Szent Gellért Kiadó, Budapest, 181-183. old. és 187. old.