„Vigyázzatok Reinikére!”

BANDI NÉLKÜL

„Nélküled mint az olló egy fele– van árvább ennél?Suta a sorsom, hogy vágjak vele?Mi lenne, ha nem szeretnél?”

ILLYÉS GYULA

 

Hatvannégy évesen mentél nyugdíjba. Bandi bácsi szintén letette ekkorra a hivatalát?

Bandi még a halála előtti héten is prédikált, de nem mint a gyülekezet hivatalban lévő lelkésze. Már ez a felelősség nem terhelte, de szolgálata így is volt bőven.

Gondolom, azért több ideje jutott a családra, illetve már csak rád, hiszen a gyerekek kirepültek.

A legszebb éveink azok voltak, amikor már mindketten nyug­díjba mentünk, talán a házasságot, sőt a szerelmet is ekkor éltük meg legteljesebben: egy olyan bensőséges lelki kapcsolat épült közöttünk, ami két embert teljesen eggyé forraszt. A vasárnap a gyülekezeti napunk volt, péntek Bandi napja, akkor általában nem fogadott vendéget, pihent, készült, és együtt is tudtunk lenni, este pedig bibliaórát tartott. Jó szolgálatot tett, hogy volt autónk és tudtam vezetni, így együtt mentünk, ha szolgálni hívták. Jártunk továbbra is rendszeresen az Operába és a Zene­akadémiára, napközben még mindig sokat dolgozott, de együtt ebédeltünk. Ez volt a főétkezés számunkra, mert mindketten azt tartottuk, hogy nem okos sokat vacsorázni. Bandi ebéd után, ha csak tehette, lepihent, és csak ezután fogadott látogatókat. A szíve miatt az orvos is ajánlotta neki a pihenést, és általában a vendégei számára is ez tűnt alkalmasnak, hisz aki dolgozott, csak így ért rá. Délelőtt is vállalt beszélgetést. Megtaláltam olyan följegyzését, amiből kiderült, legalább két héttel előbb kellett bejelentkezni hozzá. Nagyon szerette a telefonos lelkiszolgálatot is, és egy újságnál szakértőként válaszolt az olvasói levelekre, to­vábbra is hívták előadni. Folyton képezte magát, mindig tanult. A Keresztény Orvosok Társasága füzeteit például én olvastam föl neki, amikor már sokat romlott a szeme, ahogy más szakmai olvasmányokat is. Napközben dolgozott, így erre vacsora után jutott idő.

Bandi bácsi egyenesen a házasságápolás kiváló módszereként em­legette többször a közös olvasásokat. Azt írja a vallomásában: „Rá­jöttünk, hogy két öregember hogyan éljen úgy házaséletet, hogy ne unják egymást. Olvassanak együtt!”

Csodálatos alkalmak voltak ezek! Természetesen nemcsak szakirodalmat olvastunk, ha én találtam egy szép könyvet, azt is elolvastuk együtt, illetve később fölolvastam, és megbeszéltük. Sokszor olvastunk, olvastunk, és meg se néztük az órát, csak azt vettük észre, jaj, már fél tizenkettő.

Ez az idilli, Kányádival szólva „búvunk egymás árnyékába” ál­lapot bő tíz évig tartott, mert Bandi bácsi 1997-ben halt meg.

Én kegyelmi állapotnak, Isten nagy ajándékának tekintem ezt az időszakot, noha Bandi sokat betegeskedett ekkor is, ahogy egész életében. Évekkel korábban annyira közel került a halálhoz, ha édesanyámék nem küldenek gyógyszert Svájcból, talán meg is halt volna. Igen, igen elkeseredtem ekkor. Mondtam is neki, hogy ezért kellett idehoznia engem Svájcból, hogy most meg ilyen fiatalon, gyerekekkel itt hagyjon?! A vallomásában meg is írta, hogy ez erőre sarkallta, ráébresztette, hogy sopánkodás he­lyett neki is össze kell szednie magát. Egyébként sok dolog azért nem történik meg az életünkben, noha megtörténhetne, mert elég erősek vagyunk küzdeni ellene, Isten segítségével, de a saját akaratunkat is mellé téve.

 

Ugyanerről az időszakról Bandi bácsi így ír önéletrajzi könyvében:

 

„Most, hogy 84 éves vagyok, nemigen mozdulok ki hazulról. A szívem miatt. Vagy másfél éve volt, hogy a feleségem a földön talált eszméletlenül. Akkor nagyon nehezen tudtak az életbe visszahozni. A kórházban tartottak egy hónapig, ami nem túl vidám dolog. De amikor jobban voltam, legalább vigasztaltam, bátorítottam a betegtársaimat. …

 

Rájöttünk, hogy két öregember hogyan éljen úgy házaséletet, hogy ne unják meg egymást. Olvassanak együtt.

Merem állítani, hogy ha nem akarják azt, hogy az egyik bambuljon a tévé előtt, a másik csak a sportlapot olvassa; hogy az egyik csak a gyerekről tudjon beszélni, a másik csak a gólokról – meg kell tanulniuk együtt olvasni.

Mi este meghallgatjuk a híreket a tévében – és utána olvasunk éjfélig, vagy még tovább is. Nagyon kedvesek ezek a felolvasások. Feleségem néha megáll, elvitatkozunk a könyv egy-egy állítása felett, megbeszéljük a dolgokat, és nem némul el a házasságunk.  …

Tegnap este éjfélig olvasott a feleségem. Amikor látta, hogy leragad a szemem, kedvesen mondja, a maga svájci hanglejtésével:

-          Pandikám, attól tartok, álmos vagy. Akkor majd holnap folytatjuk.

Ő ilyen udvarias mindig. Ez az „attól tartok” külföldi szokás. Néha tréfából mondom: - „Attól tartok”, hogy hideg a leves…

Nagyot nevetünk – és megmelegíti.

Pedig öregek vagyunk, én nagyon is. Elhomályosult a szemem, nem tudok olvasni. Megöregedett a kezem, írni se tudnék. És még örülök, hogy így vagyok. Minden napért hálás vagyok. …

Hát ilyen ez a „hosszú” élet.

Sok minden belefért.

Feleségem tréfásan szokta mondani:

-          Bandikám, te csak a jóra emlékezel!

És ebben van valami. Szinte tudatosan megszűröm lelkem sajátos szűrőjén az emlékeket. Ne kelljen nekem a rosszra emlékeznem, amikor a jóra is lehet.

Két gyereket temettünk el, háborút, bombázást, ostromot éltünk át. Van mire emlékezni…

Feleségem emlékeztet is:

-          Emlékszel?...

-          Nem – mondom.

-          Jaj, te soha nem emlékszel ezekre…

De kell az idő a szép emlékekre…

Meg a jelen örömeire!

Valamelyik reggel reggeliztem, és a feleségem elment mögöttem. És egyszerűen végigsimított a fejemen, megsimogatta a hajamat.

Hogy ez milyen jól esett nekem ötvennégy év után!

Egy csöndes símogatás, amikor éreztem, hogy a tenyerében benne van a szíve.

Olyan hallatlan nagy dolog!

Ki tudja, mennyi van még hátra, hisz volt már két infarktusom. Lehet, hogy a harmadik elvisz. … A halál hozzá tartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont… És ez nekem elég. Hogy mi jön azután – majd megtudom."

Térjünk vissza most Reinihez: valóban Bandi bácsi ment el előbb, és ő egyedül maradt. Így emlékezik vissza erre az időre:

Bandi bácsi szívét, ha jól tudom, az utolsó éveiben pacemakerrel erősítették meg. Lehetett számítani arra, hogy nem működik sokáig?

„… Bandi nagyon jól érezte magát, nyolcvan­egy éves korában kapott szívritmus-szabályozót, azaz pacema­kert. A műtét nem ment egyszerűen, de azután megszűntek a rosszullétei, három csodálatos évünk volt még együtt. Teljesen váratlanul halt meg, pontosan úgy, ahogy azt mindig is kérte Istentől. Gyorsan, fájdalom nélkül – hát, ilyen az Isten kedvelt­je. Reggel korán csengetett, behívott a szobájába, mikor szájon csókoltam, azt mondta, nem ennek van most itt az ideje. Or­vosért küldött, és közölte, hogy kórházba kell mennie. Nagyon meglepődtem, mert általában hallani sem akart a kórházról. A háziorvosunk megvizsgálta, nem talált rá indokot, de beutalta, mert Bandi ragaszkodott hozzá. Még a felvételekor sem derült ki semmi. Este bementem hozzá, megcsókoltam, elköszöntünk. Utánam a menyem látogatta meg, akitől azzal búcsúzott, hogy „Vigyázzatok Reinikére!”. Még éjfélig jókedvűen beszélgetett a szobatársával, majd amikor fel akart kelni az ágyából, vissza­hanyatlott, és azonnal vége lett a földi életének. Korán keltem, mentem a kapuhoz az újságért, és a postaládában volt a távirat: éjszaka meghalt dr. Gyökössy Endre. Álltam, mint aki megkö­vült. Majd felrohantam telefonálni a fiamnak, kértem, vigyen be a kórházba, mert most nem tudok vezetni. A kórteremben már csak az üres ágyat találtuk, a szobatársa mesélte, hogy mi­lyen szeretettel beszélt neki a családjáról. A boncteremben aztán egyedül maradtam Bandival. Amint a megfiatalodott, gyönyörű szép, hófehér arcot megcsókoltam, átjárt a közös életünk boldog­sága, és a földi elválásunk fájdalma. Ugyanakkor tudtam az is, amit sokszor mondott Bandi, ha a halálról kérdezték, hogy „nem tudom hol leszek a halálom után, de azt tudom, hogy Jézussal leszek, mert ő azt mondta: „Elmegyek és helyet készítek nektek, és majd ti is ott lesztek, ahol én vagyok.”

Beszélgettetek valaha a saját halálotokról?

Igen, a temetésünkről is, Bandi mindig hamvasztást szere­tett volna, mondván porból lettünk, porrá leszünk. Én előbb tisztességes halott akartam lenni, koporsóban, de már én is úgy gondolom, ahogy ő. Úgy is kevés hely van a családi sírhelyen.

A halál mindig a közeledben volt, hisz temettél kisgyermeket, ka­masz fiút, felnőtt férfit, a szüleidet, az anyósodékat és a férjedet.

Mindegyikük elvesztése óriási hiányt és fájdalmat hagyott maga után, de Bandi halála jött a legváratlanabbul. A betegen született gyermekünknél az orvosok már a születése pillanatában megmondták, hogy mire számíthatunk. A szakkönyvek is azt mondják, hogy a legborzasztóbb a gyerekhalál, de a kicsi lánynál számolni kellett azzal, hogy meghal, és annak a miértjét megértettem édesanyám utolsó szavaiból, amikor azt mondta, hogy „legalább együtt leszek az én kis Mollikámmal”. Édesanyám ugyanis rákbeteg volt, sokat szenvedett, de megadatott, hogy az utolsó hónapjában mellette lehettem, és beszélgettünk Istenről, túlvilágról, halálról. Végül mosolyogva megbékélt a halállal. A kamasz fiunk halála azonban kimondhatatlan gyötrelem volt, évekig kínzó miértekkel. A másik fiam életmódjából lehetett következtetni az élete végére, megbetegedett, és viszonylag fi­atalon halt meg, de már házasember volt. A nagybátyja annak idején a lelkére kötötte, hogy a vendéglátóiparban az alkoholtól tartózkodjon, amihez nem tartotta magát. Apósom váratlanul halt meg, de öregkorában. Anyósom kórházba akart menni, hiá­ba mondtuk, hogy ápoljuk otthon, ő be akart feküdni, mert ott sokféle emberrel találkozott, beszélgetett. Édesapám idősen sü­keten és vakon már a kutyájával sem tudott sétálgatni, ő nagyon várta a halált. Bandi halálára azonban semmilyen jel nem utalt, noha nyolcvannégy éves volt.

Ha jól számolok, ötvenhat évet éltetek együtt Bandi bácsival. Mi­hez kezdtél a halála után?

Az első két esztendő borzasztóan nehéz volt Bandi nélkül, semmihez nem hasonlítható fájdalmat és ürességet éltem meg, mintha félbevágtak volna. A kapcsolataim is megbénultak. A város fölajánlotta, hogy a saját halottjának tekinti, tele volt a templom, püspök temette, sok-sok ember búcsúzott tőle… Én azonban olyan voltam, mint egy élő halott, csak éppen voltam. A temetés után is mindent megcsináltam, elláttam magam, de értelmet nem találtam semmiben. Igaz, a „miért?” sem merült föl bennem, hiszen tudtam, hogy Bandinak ez volt a legjobb, megkapta, amit kért Istentől. A hiánya viszont hihetetlen erővel zuhant rám, hiszen miatta éltem itt, ő volt, akiért idejöttem.

Mi oldotta föl benned ezt az állapotot?

Amikor elkezdtem kirámolni, rendbe tenni Bandi íróasztal­fiókjait, előkerült sok-sok kiadatlan kézirata, leírt prédikációja. Fölhívtam a kiadóját, a Szent Gellért Kiadót, hogy olvassák el az anyagokat, és majd döntsék el, hogy mit adnak ki belőlük. Éve­kig tartott, amíg feldolgoztuk, és a kiadó folyamatosan jelentette meg, sőt, még mostanában is rábukkantam két új prédikáció­ra. Elég sok munkát adott számomra a Kézfogások a magasból sorozat, volt év, amikor több füzet került a polcra egy időben, 2011 karácsonyán a 100. jelent meg. Bandi mindig elmondta, hogy prédikációkat nem lehet felvételről, szó szerint megjelen­tetni, hiszen az az adott helyzetben, az adott hallgatóságnak szól abban a formában. Ő ugyanis leírta az igehirdetéseit, és megta­nulta, a szószéken már fejből mondta el. Így amikor látott egy lehajtott fejet vagy nyugtalankodó pici babát, bátran módosított, hiszen tudta, hogy mit akar mondani, leírva azonban mindez kuszának, zavarosnak tűnhet. A gyülekezetünkben mindig volt, aki rögzítette az igehirdetéseit, sokáig, talán több évtizedig egy katolikus asszony vette föl magnószalagra, nagy hűséggel. Előt­te mások írták le kézzel, majd maguktól belejavítottak. Nekem ekkor minden megjelenésre váró anyagot át kellett néznem. Hát, ez jelentette az első föloldást számomra, Bandi az írásaival újra az életembe lépett."

Reini visszaemlékezéseit keresztény szemmel rovatunkban folytatjuk.