– Jó annak, aki nemcsak a nyári vakációban tud feltöltődni, hanem a hétköznapokban is. Ön mivel töltekezik?

– Amikor megalkotok egy festményt, az feltölt a következő hónapra. Festés közben zenét hallgatok, Beethoventől a progresszív metálig. Attól függően, hogy mi visz tovább. A festményeim tervezetlenek, ám az biztos, hogy valamiféle misztikus, spirituális mű születik olajvászon alapon, előzetes tervek nélkül. A kép elkészültéig hetek is eltelhetnek. Az egész folyamat meditatív és meghatározhatatlan. És amikor befejezem a munkát, az az érzés egészen különleges, olyan, mint a mennybemenetel. Bearanyozza a következő hónapomat.

– Vagyis a zenei indíttatás elsődleges.

– Valójában összekapcsolódik a zenei élmény és a festés. Ez az első napokban nyolc-tíz óra, azután egy kicsit minden nap hozzányúlok a képhez. A zenehallgatás engem meditatív állapotba visz. Kicsit olyan vagyok, mint az a művész, aki barlangban alkot, és mivel egy különleges fiúgyermekem van, a megfelelő „csillagállásra” is szükségem van ahhoz, hogy magamba zárkózzak.

– Keresi a zenét, vagy egyszer csak hall valamit, ami alkotásra ösztönzi?

– Egész életemben együtt éltem a zenével, úgyhogy ez nem feltétlen kapcsolódik össze az alkotás folyamatával, ám ha nem hallgatok zenét, nem festek. Vagyis összefüggés van, de „együttélésük” nem kizárólagos.

– Ugyanazt a zenét hallgatja a festmény elkészültéig? A belső hallás helyettesítheti-e a hangszórót?

– A zene szól, erre szükségem van, akár többször is meghallgatom ugyanazt a művet. Ám előfordul, hogy ha a muzsika nem viszi tovább a képet, akkor zenét váltok.

– Ha már a technikához kapcsolódik, mondhatjuk-e azt, hogy a hang a dinamó, amely feltölti az akkumulátort, ami a tudatállapota, érzelmei, és a „termék” a festmény?

– Igaz is, meg nem is. Hiszen érzem, hogy mit szeretnék hallgatni. Tegyünk hozzá egy üres vásznat. A zene elindításával ajtót nyitok a világegyetemhez, Istenhez. Belépek a megnyíló világba, és az ottlétem addig tart, amíg a festmény elkészül.

– Milyenek a feltöltöttség nélküli hétköznapok? Hatással van-e ez az állapot az egészségére?

– Ha rossz kedvem van, akkor nyilván nem festek. Az egészség kapcsán visszakanyarodok a múltba, egy sportbalesetemhez, ami meghatározó volt az életemben. Huszonnyolc éves voltam, amikor egy focimeccsen a keresztszalagom elszakadt. Ekkortól festek. Két hónapig voltam szobafogságban, amit úgy éltem meg, hogy életem legnagyobb pofonját kaptam. Ugyanakkor mindez nem volt véletlen, néhány hét transzformáció kellett ahhoz, hogy a balesetet pozitívan ítéljem meg. Ekkortól éreztem azt, hogy a továbbiakban nekem festenem kell olajfestékkel, vászonra. Megkértem a kedvesem, gyorsan szerezze be nekem ezeket az eszközöket, mert az életben nem lesz többé két ilyen szabad hónapom.

– Ekkor mi volt a foglalkozása?

– Bankban dolgoztam, gyakorlatilag látástól mikulásig.

– Illetek önhöz a pénzügyek?

– Amikor beléptem a munkahelyemre, felmerült bennem a kétely, nem biztos, hogy itt kellene dolgoznom. Ám az élet ezt hozta, beletörődtem. Tizenkét éven át foglalkoztam ezzel a területtel. Végül is nem bántam meg, sőt, hálás vagyok érte a sorsnak. Ám észre kellett vennem, hogy az én utam egy teljesen más ösvényen folytatódik. A sportbaleset indított el a művészi pályán. Ma már közel két évtizede ez tölti ki a napjaimat.

– Művészet nem képzelhető el feltöltődés nélkül. Egy más területre térve: az emberi kapcsolataiban mennyire számít a feltöltöttség?

– Amióta festek, nagyságrenddel jobbak lettek a kapcsolataim. A pénzügyes munkámra az volt a jellemző, hogy napi nyolc órán keresztül ugyanazok az emberek voltak körülöttem. Ma hihetetlenül szerteágazóak a kapcsolataim. A pályaváltásnak köszönhetően sokszor meghívtak külföldre, például olaszországi festőtáborba. Új barátaim lettek, perspektíváim nyíltak.

– A sportbalesete után támadt fel a vágya, hogy fessen. Feltehetően az emberek túlnyomó részében hiába támad vágy a művészi kifejezésre, ehhez nincs meg a szükséges hozzáértésük. Önnek előzmény, technikai előképzettség nélkül a „semmiből” jött a tudás?

– Senki sem mondhatja, hogy a semmiből jön valami. Mindennek van oka, nem véletlenül következnek be a dolgok. Az biztos, hogy ez volt az a pont, amikor elindultam, bármilyen előképzettség nélkül. Mindent magam fedeztem fel. Legmélyebben éreztem, hogy ez a hivatás, amely túl azon, hogy kielégíti a kreativitásomat, egyben a közösséget is szolgálja. Két évvel ezelőtt Ausztráliában voltam, vendéglátóm barátai kézről kézre adtak, ahová lehetett, elvittek. Itt találkozhattam az ötvenezer éves múltú aboriginal kultúrával. Az őslakosok szerint vendégei vagyunk az anyaföldnek, mindannyian ugyanabból a forrásból származunk; bölcs ember az, aki érti a dolgok rendjét, és életével minden létező javát szolgálja. Minden, amit teszek, párhuzamba állítható ezzel a gondolattal.

–  Konkrétabban mit jelent a szolgálat?

– Az üres vásznat megtöltöm. Megpróbálok valamit létrehozni a semmiből, ami másnak is örömet szerez, feltölti. A képeim erőteljesen spirituálisak. Van, akinek sokat ad a színkavalkád, nem lát, nem keres különösebb mondanivalót. Mások irdatlan bonyolult jelentéstartalmat látnak bennük. A lényeg, hogy mindenki tudja, melyik festmény szól hozzá.

– Milyen színeket szeret?

– Mindegyiket. Fontosnak az arányokat és a társításokat tartom.

– Van-e olyan festőművész, aki hatott a képeire?

– Nagyon sokan. Nem vagyok művészettörténész. Nyitott szemmel járom az utamat, van, ami megragad. Ugyanakkor példaképeim nincsenek, életemben nem másoltam. Magtaláltam a saját hangomat, ami keveredett egy sajátos látásmóddal. Technikák egyvelegéről van szó, amelyeket magam fedeztem fel képről képre.

– A közkép szerint a művészre jellemző, hogy sokszor gyötrik kétségek. Szokott vívódni?

– Szinte mindenkit gyötörnek néha kétségek. Aki azt mondja, hogy nagy hittel bír, néha bizony ő is kételkedik.

– Ez igaz, ám van, aki a szőnyeg alá söpri, amivel nem akar szembenézni.

– Magammal kapcsolatban kétségek helyett inkább elbizonytalanodásokat említenék. Abban határozott vagyok, hogy merre tovább. Egyébként a művészlét magában hordja az egzisztenciális bizonytalanságot, hiszen nincs biztos havi bevétel. Ám közel húsz év távlatából kimondhatom, ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik. A fontos az, hogy tudom, merre kell mennem.

– Merre?

– Előre.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy nem ismétlem önmagam, legjobb tudásom szerint igyekszem a hibáimból tanulni.

– Tart-e önvizsgálatot, akár képeket nézve vagy önmagába tekintve?

– Nyilván elgondolkodom a hibáimról. Eszembe jut egy szufi költő, Szaadi gondolata: a gyémánt, amely sohasem hagyja el a bányát, nem is csiszolódik. Ez igaz mindenkire. Minden nap egy újabb tapasztalás. Ugyanezen okból kezdtem el utazni, tervezetlenül, hátizsákos turistaként. Igyekeztem minél több emberrel beszélgetni, új dolgokat megismerni.

– És önt mi csiszolta?

– A tolerancia. A legtávolabbi világok és a különböző népcsoportok kultúráinak megismerése után úgy látom, hogy az ember mindenhol ember, viszont ezerféleképpen látja a világot. Ennek elfogadása tesz türelmessé. A harmadik világ országaiban megtapasztaltam, hogy a mostoha körülmények nem csökkentik az emberséget.

– Az a tapasztalata, hogy „az ember mindenhol ember”, hogyan cseng egybe a képei értelmezésével?

– Beszélhetünk akár tudatalattiról vagy tudatfelettiről, az emberi faj magját tekintve azonos. A képeim tulajdonosai szerte a világban különböző nációkból kerültek ki. Nagyon sokszor előfordul, hogy a földrajzi és kulturális távolság ellenére ugyanazt látják beléjük, pedig ezek nem tettenérthetően figuratív képek, nincs bennük egyenes vonal, rendkívül organikusak. 

– Mi az alkotói célja?

– Szeretnék minél több képet létrehozni, de sietni nem fogok. Évente körülbelül húsz képet festek vagy csak tizenötöt, de azokba belefestem a lelkem. Őszinte dolgot szeretnék létrehozni másolás, leképezés nélkül.

– Vagyis ha valaki a képeit nézi, a lelkét látja? Milyen a lelke?

– Nem biztos, hogy ezt nekem kellene meghatározni. Bízzuk a szemlélőre, aki véleményt alkot a képről.

– A festőművésznek nem kell a szavak emberének lennie. Mégis, hogy vall magáról, miközben a képekre gondol?

– Ez számomra a világ legnehezebb kérdése. Minden művész jobbra törekszik, és arra, hogy őszintén minél többet adjon magából. Remélem, hogy a képeimből ez kitűnik, de a magam értékelésére nem vállalkozom.

– A festés mellett szenvedélyesen fotózik, mégpedig főleg digitális technikával. Ez lehetőséget ad a képek utólagos javítására. Ám ezzel az eszközzel nem él, a képek az exponálás pillatanában készek. Hogyan „dolgozik együtt” a festőművész a fotóművésszel, a szubjektív az objektívvel?

– Egyszerűen, a látásmódom párhuzamosan működik. Először a festményekben alakult ki szakrális látás, mely egyfajta misztikus intuíción alapul. A fotózásban eltelt pár év, mire olyan dolgokat vettem észre, ami a mindennapok szakralitását jelenti, vagyis hogy a legegyszerűbb dolgokban is meglássam az emelkedettet, akár a porban is. Ez a célom.

– Vagyis a párhuzamosság nyilvánvaló. Hogyan hat egymásra a két művészet?

– Ez oda-vissza működik. A szakrális látásmód egyfelől a külső világ lenyomata, másrészt a belső utazás eredménye. Mivel a képeim nem előre megtervezett művek, az alkotás folyamán burjánzanak, mint az élő organizmus. Ezért sosem siettetem a befejezést.

– Keresi a témát?

– Nem tudom keresni, ez számomra tervezhetetlen. Egyszerűbb, amikor elutazom. Ha a harmadik világ országaiban járok, érzékenyebbé válok, mint itthon. Váratlanul érintenek meg kis szösszenetek. Amikor észreveszem őket, kattintok. Való igaz, nem használok Photoshopot, a kép vagy jó, vagy nem. Ha rossz, el kell felejteni.

– Vagyis kihagyta a fotós iskolát, hasonlóan a képzőművészet tanulásával?

– Azért is festek másképp, mert nem tanítottak. Később már azért nem mentem el iskolába, mert nem akartam, hogy befolyásoljanak. Bárhová megy valaki tanulni, erőteljesen befolyásolják milyen stílusban alkosson, és később nagyon nehezen tud elvonatkoztatni. Egy idős magyar mester azt mondta nekem, mázlim van, hogy nem kell kigyilkolni, amit belém véstek. Ez neki tíz évébe került. A tanult keret és stílus börtönné válhat, az őszinteség falba ütközik. Azt hiszem, ez nagyrészt igaz az egész oktatásra.

– Ezek szerint rosszul tűri a korlátokat?

– Inkább azt mondanám, nem látom a falak értelmét. Megvan bennem a kreativitás, hogy felfedezzem az újat. Nincs szükségem iránymutatásra, mindig sikerült ráéreznem merre tovább. Persze teljesen különbözőek vagyunk, van, aki iránymutatás alapján tudja leélni az életét. Egyébként bátorság kell a művészélet bizonytalanságaihoz.

– Csakhogy nagyon sok embernek az iránymutatás létszükséglet. Nélküle veszélyt jelent a talajtalanság. Minek köszönhető az, hogy nem érzi magát gyökértelennek vagy légüres térben mozgónak, mint művész?

– Amióta eszemet tudom, rendkívül közel álltam Istenhez. Az külön téma, hogy kinek mit jelent Isten. A lényeg velem kapcsolatban, hogy volt egy rendkívül erős hitem és kitartásom, ami mindig tovább vitt.

– Noha szakállában deres szálak is megjelentek, sugárzik a tettvágytól. Mi adja az energiát?

– A bennem lakozó gyermek. Tele vagyok hittel, a személyiségem nyitott, és velem született adottság a fiatalság megőrzése. A mai napig focizok nagypályán a Budapest bajnokság II. osztályában. Elég jól bírom a heti kétszeri mozgást, sőt, ha kimaradok, akkor elvonási tüneteim lesznek.

– Nyár van, sokan a feltöltődést távoli tájakat célba vevő utazástól várják. Az embereknek eszébe sem jut, hogy belső utazásból is meríthetnek erőt.

– Ez az, ami bearanyozza a testet és a lelket, amelyeket nem szabad különválasztani.

– Az utazás jellegzetessége, hogy valahonnan valahová tart. A belső utazással hová juthatunk?

– A sötétből a fény felé. A festményeim kicsit olyanok, mint menny és pokol házassága. Megjárják a mélységet, és a végén elérnek a magaslatra, ahonnan már csodálatos a kilátás.

 

Moldoványi Tibor

 

Honlap: adambalogh.com

Facebook: @adambaloghofficial

Instagram: @Adambalogh77