Megható és elgondolkodtató alkotás Philippe Muyl filmje, A pillangó. Első benyomásra a két főszereplő tűz és víz: a magányos öregember, Julien (Michel Serrault) mogorva, bezárkózó alkat, ellenben Elsa (Claire Bouanich), a nyolcéves kislány kedves, barátkozó természet. 

Ám nem tűz és víz találkozását követhetjük nyomon, hanem két, hasonló fájdalmat átélő ember egymásra találását. A fájdalmuk oka a szeretetnélküliség.

Elsával nem törődik édesanyja, aki tizenhat éves korában pillanatnyi fellángolásakor került áldott állapotba, és akit azonnal elhagyott a barátja. Kislányát elhanyagolja.

Julien kizárólag a szenvedélyének él: pillangókat szaporít és preparál. Hobbija szimbolikus vetülete élete tragédiájának, hiszen napjai bebábozódottan telnek fia halála óta. A mindennapok egyhangúságából az új szomszéd megjelenése zökkenti ki: éppen lakása fölé költözik a kislány a mamájával. Ekkortól a pillangók hangtalan repdesésének nyugalmát – egyik szobájában melegházi lepkekeltetőt alakított ki – labdapattogtatás zaja és a födém rázkódása zavarja meg.

Julien életcélja, hogy befogja azt a pillangót, amelyet kórházban haldokló fia szeretett volna megkapni. Ezért indul a hegyekbe. Csatlakozik hozzá a kislány, aki titokban rejtőzött el autójában. Az édesanya a rendőrségtől kér segítséget eltűnt kislánya felkutatásában.

Julien és Elsa mesés tájakon át vezető vándorlásukon válnak barátokká. Veszekedések és kalandok közben ismerik föl: utazásuknak értelmet nem a keresett pillangó befogása ad, hanem hogy rátalálnak arra, ami addig hiányzott az életükből.

Moldoványi Tibor