A nehézségeken túlmutató remény, és növekedés kapcsán eszembe jutott egy kedves barát, János története. János születése óta vak, emellett egy súlyos betegséggel is küzd, mégis, erőt és derűt sugároz, nyoma sincs benne a keserűségnek. Őt kérdeztem betegsége történetéről, és mindarról, ami számára erőt adott, és ad a mai napig…

-       Elsőként azt szeretném kérni tőled, hogy mondjál pár szót magadról bemutatkozásképp.

-       Egy dunántúli városban élek, nem látóként születtem, most már felnőtt ember vagyok, családom van, feleségem és két lányom.  A legnagyobb kihívást mai ésszel nézve már nem a vakságom okozza, hisz így születtem, volt időm fokozatosan megszokni. Az ebből fakadó nehézségeket kihívásként kezeltem, amelyeket mindig meg kell oldani, ha meg lehet. Ha ez valamiért nem lehetséges, egyszerűen nem foglalkoztam vele, hanem léptem tovább.

-       Tudsz erre egy példát mondani? Lehet, hogy ez is sokaknak számítana, erőt adna.

-       Például előfordult velem olyan, hogy utaztam valahová, mentem volna busszal vagy vonattal, és éppen úgy alakult, hogy sikerült eltévednem. Nyilván ha látnék, teljesen evidens lenne megkeresni az adott járművet. Így viszont a kérdezések ellenére sem találtam meg időben, végül lekéstem. Ilyen esetben az ember többször kudarcként éli meg a dolgot, és a vakságra fogja a történteket. Aztán rájöttem, hogy bárki ugyanúgy lekéshet egy-egy járművet, még szörnyűbb dolog is történhet vele, így ez nem frusztrál különösebben. Bizonyos körülmények között az embernek nehéz elfogadni a korlátait, főleg, ha azt hiszi, hogy másoknak nem kell pont ugyanazzal szembe néznie, mint nekem. De ahogy múlik az idő, egyre jobban elfogadom a dolgokat, ráadásul tudom, hogy másoknak nagyobb korlátai is vannak, amelyeket akár ők állítanak saját maguknak.

-       Nekem is eszembe jutott egy példa, amikor a nagyobbik lányod három év körüli lehetett, és én meglátogattalak: te voltál vele otthon. Hihetetlen volt látni, hogy tulajdonképpen tudsz rá vigyázni, pedig annyira pici gyerek, de mintha érezné, hogy amikor veled van meddig mehet el. Az volt a benyomásom, hogy ő alkalmazkodik ahhoz, hogy te nem látsz.

-       Igen, ez egy érdekes dolog. Amikor megszülettek a gyerekeim, többször belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha egyedül kellene nevelnem őket, vagy egy vak társam lenne. Valójában a gyerekek segítettek megérteni azt, hogy nekik az teljesen természetes, hogy nem látok, és pont emiatt bizonyos dolgokat másképp csinálnak. A gyermeknevelés sokat segített abban, hogy a látásom hiányát el tudjam fogadni.

-       Ugyanakkor azt említetted, hogy most már nem ez jelenti számodra a legnagyobb kihívást, természetesebben élsz együtt ezzel a problémával, hogy nem látsz. Volt viszont más olyan nehézség az életedben, amivel küzdeni nagyon emberpróbáló volt, eljutottál a határaidig. Meg tudnád osztani, hogy mi volt ez, és mi adott erőt hozzá, hogy mégis túljuss a holtponton?

-       Alapvetően az utóbbi tíz évben az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy kialakult egy autoimmun betegségem, amely miatt - a gyulladásos fájdalmaknak köszönhetően - némileg beszűkült  a mozgásom. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy az egész testem fájt. Nem tudom ki hogy van vele, minden szenvedés nagyon rossz, de amikor olyat kell megélni, ami az egész testet érinti, a mozgásom kb. 90 százalékban beszűkül, akkor az nagyon sok tud lenni. Függetlenül attól, hogy aktuálisan épp milyen intenzív az a fájdalom.

Egy örökletes autoimmun betegséggel rendelkezem, amelynek a kezelése eleinte nagyon drasztikus volt, kis hatásfokkal. Ez éveken keresztül nagyon megviselt. Az utóbbi években már azt is kezdtem érezni, hogy a sok fájdalomés nehézség elkezdte felemészteni az egész életemet, személyiségemet. Van egy olyan pont az életben, amikor ezek a szenvedések még azok fölé az elvek fölé is képesek emelkedni, amelyek mentén éljük az életünket.

Két  dolog segített igazán: az egyik, hogy hiszek az  Istenben, és ez a hit elsősorban egy élő kapcsolatra alapul. Hitemen keresztül Isten nagyon sok erőt adott, és sok mindenre meg is tanított. De ezt csak utólag láttam, akkor teljesen lekötött a küzdelem a fájdalommal.

 Aztán kaptam egy lehetőséget, amelynek révén egy új kezelést vehetem igénybe. Ennek köszönhetően az életminőségem újra sokkal jobb lett. Leszámítva a már vissza nem fordítható károkat, amelyeket maga a betegség okozott, visszanyertem végül a mozgásom nagy részét és alapjában önmagamat. Szinte egy fizikai újjászületés volt ez számomra. Újra részt tudtam venni a családom életében, a munkámban, a gyülekezeti életben, baráti körben, mindenhol, ahol amúgy szívesen vagyok. Hogy mit tanított nekem ez az idő? Talán türelmet, alázatot, kitartást. Mert igazából az a nehéz ebben, hogy amikor pillanatnyilag benne vagyok a fájdalomban, akkor hiábavaló küzdelemnek tűnik, és úgy érzem, sose lesz vége, olyan kontrollálhatatlan az egész. Ettől olyan volt mintha elveszteném a talajt a lábam alól. És ha már úgy tűnik, hogy nincs kontroll, akkor is van még valami, ami megtart minket. Lehet, hogy nem tudjuk megnevezni, mi, vagy ki az, de az én esetemben is volt egy kontroll. Ha nem lett volna, nem is lett volna visszaút sem. Nekem ez a kontroll Isten volt, és azok az orvosok, akik segítettek nekem. Én azt gondolom egyébként, hogy az utolsó pillanatokban jött az a segítség, ami engem kimozdított ebből az állapotból.

-       És a családod hogy vészelte át ezt az időszakot? Meddig is tartott ez a mélyrepülés, amikor a legrosszabb volt az állapotod?

-       8-9 év volt, de ebből az igazi mélyrepülés kb. 3-4 év lehetett. Tudod, azt szokták mondani, hogy a barát a bajban is barát. Nálunk valóban így volt: ekkor mutatkozott meg igazán, hogy tényleg mennyire szorosan kapcsolódunk egymáshoz. Annak a szövetségnek az értéke, amelyet egymással kötöttünk a feleségemmel, nagyon erősen megmutatkozott ebben a helyzetben. Annak idején kimondtuk egymásnak, hogy nem hagyjuk el egymást sem betegségben, sem pedig szegénységben. Ez a nehéz időszak tehát nagyon megerősítette a kapcsolatunkat. Nekem egyébként az egyik legnehezebb az volt ebben, hogy voltak időszakok, amikor magamat teljes nyomoréknak tartottam, és mondhatnám, hogy a vakságnak ehhez ekkor már semmi köze nem volt. A vakság ehhez képest egy játékszer volt. Fel is tettem magamnak a kérdést időnként, hogy hogy lehet együtt élni egy ilyen emberrel, aki ilyen állapotban van, mire jó ez az egész. Utólag azt mondom, hogy ezek önsajnáló és önsanyargató gondolatok voltak, egy kapcsolatnak, ha az jól működik, akkor nem az a lényege, hogy hogyan lehet egymást elviselni, hanem arról szól, hogy hogyan lehet egymást támogatni, segíteni. Megértettem, hogy ha menekíteni akarnám a feleségemet saját magamtól, akkor épp a gyengeségemtől akarnám megvédeni, pedig megerősít bennünket, ha kitartunk.

Az ember életében mindig lesznek újabb nehézségek, és akkor majd arra kérünk vagy kapunk erőt, hogy azt el tudjuk viselni.

-       Szokták mondani, hogy arra az egy napra.

-       Egyébként ez egy nagyon igaz gondolat. Én ezt néha elrontottam. Egy mélyrepülésben tényleg  csak az adott napra lehet erőt kérni és kapni, nem hosszabb távra. Az a fontos, hogy amikor az ember erőt kér, higgye is, hogy kapni fog.

-       Van –e valami, amit most a beszélgetés végén még szívesen elmondanál?

Talán az, hogy nagyon fontos, hogy az ember próbálja megőrizni önmagát, és a kapott értékeit. Mindig tennem kell azért, hogy megőrizzem és használjam azt, ami nekem adatott, és Ezen keresztül vissza is lehet kapaszkodni még a nagy szenvedésben is. Hitem szerint pedig az is fontos, hogy mindig van egy kontroll: Valaki, aki a gondomat viseli, még akkor is, ha nem feltétlenül érzem a jelenlétét. Ez nagy megnyugvással és békével tölt el.