A személyiség fejlődése mellett a vallási identitás (önazonosság) lépcsőzetes fejlődésére is született elmélet: William W. Meissner – Erikson pszichoszociális fejlődési feladataira építve – a pszichospirituális fejlődés szakaszait írta le. (10) Az egyes szakaszok gyümölcse egy-egy olyan – hittel kapcsolatos – tulajdonság, képesség vagy „erény”, amely az adott életkor személyiségfejlődési feladatainak sikeres megoldása esetén jelenik meg. Így csecsemőkorban a bizalom–bizalmatlanság feladatának pozitív megoldása esetén a hit és a remény képessége alapozódik meg. Serdülőkorban – az identitás kialakulásával, önmagunk és korlátaink megismerésével és elfogadásával – az alázat képességére teszünk szert. Fiatal felnőttkorban a meghitt kapcsolatok kialakításával együtt a felebaráti szeretet jelenik meg: a fiatal – identitása megszilárdulásával – úgy tudja szeretni felebarátját, mint önmagát. Felnőttkorban a generativitáshoz a szolgálat és az önzetlenség kapcsolódik. Meissner azonban teret ad a kegyelem hatásának is: az egyes pszichospirituális stádiumokat az eriksoni feladatok sikertelen megoldása esetén is el lehet érni a kegyelem erejével. Ez a meglátása felhívja a figyelmünket, hogy a lelki élet folyamatai valóban nem redukálhatók a pszichológia törvényeire.
Az egyes életszakaszok fejlődési feladatain kívül vannak olyan elfoglaltságaink is, amelyek – élettörténetünk fontos szálaiként – átívelnek az élet szakaszain. Ezeket nevezi Csirszka János élettémáknak. Az élettéma „az életfolyamatban jól elkülöníthető, viszonylag önálló tematikus egység”, (11) melynek alapja a személyiségben (és nem a környezetben) rejtőzik. Ilyen élettéma lehet például a gyerekkori álmok megvalósítása: rászorulókról gondoskodni, kutatni stb. Az élettémák lehetnek hosszabbak-rövidebbek, jelentősebbek és kevésbé fontosak. Általában több élettéma van jelen egyszerre a személy életében; a személyiség stabilitása szempontjából fontos, hogy ezek összhangban vannak-e. Az élettéma támogatása, kibontakoztatása tudatos döntés eredménye; ezzel kapcsolatban Csirszka is az elköteleződés fogalmát használja. Tudatos döntés kérdése az is, hogy kedvezőtlen körülmények esetén kitartunk-e az adott élettéma mellett. Az élettémák természetes módon is véget érhetnek, amennyiben aktualitásukat vesztik; ha a személy továbbra is kitart az aktualitását vesztett téma mellett, az a fejlődés gátjává válik. – Egy- egy félbemaradt élettémához azonban később is vissza lehet térni (ezt nevezi Csirszka témamegújításnak); így például nyugdíjasként vissza lehet térni a korábban idő hiányában feladott hobbikhoz; vagy a gyerekek növekedésével a gyesről visszatérő anya is folytathatja a munkájában megfogalmazódott élettémát. – Krízishelyzetek, veszteségek, átmeneti életszakaszok esetén az élettémák szálainak kibontása segítséget nyújthat a továbbvezető utak felismerésében.
Az élet közepén
Az élet középső szakaszát többféle képpel lehet szemléltetni. A fejlődésteoretikusok munkáiban sok egyéb mellett felbukkan a hegy szimbóluma is. Az egészséges fiatal felnőtt tele van energiával, álmokat, a beteljesülésükhöz szükséges célokat fogalmaz meg, és hatalmas lendülettel lát hozzá megvalósításukhoz. Már említett szimbólumunk nyelvezetét használva: kiválaszt egy hegyet, melyet meg akar mászni, társat vagy társakat is keres az úthoz, és nekivág az útnak. A hegymászás fáradságos feladat. Sokszor csak a lába előtt heverő kövekre tud figyelni, nehogy elessen bennük. A sűrűn nőtt fák az eget is eltakarják, sokszor azt sem tudja, hol jár a nap, de megy, egyre feljebb. Aztán egyszer csak ott van a hegytetőn. Megérkezik! Hihetetlen élmény: a horizont kitágul, s fentről végre mindent láthat. Látja a megtett utat, melyből eddig csak az út menti köveket érzékelte. Látja az eget, és észreveszi, hogy a nap már delelőre jár. Meglátja az út folytatását a hegy másik oldalán. Onnan fentről rálát a többi hegyre is. Észreveszi, hogy vannak magasabbak is az övénél. Az ő hegye talán csak egy dombocska. Lehet, hogy fent ébred rá, hogy eltévedt, és nem is ide akart jönni. De már délután van, és nincs idő arra, hogy visszaforduljon, és másfelé induljon. S ha véletlenül olyan sikeres, hogy a legmagasabb hegy tetején állhat, sikerélményét beárnyékolhatja a tudat, hogy az út folytatása esetleg mély szakadékon keresztül vezet. A középkorú ember életérzését leginkább a kettősség jellemzi: ott van a csúcson, kitûzött célját elérte, de fölfelé már nem vezet út. Fordulóponthoz ért az élete. És újra fölteszi a kérdést: ki vagyok? Mi is történik velünk az élet közepén? (12)
1. Biológiai folyamatok
A testi hanyatlás jelei a legtöbb embernél legkésőbb a harmincas életévek közepétől jelentkeznek, majd egyre erőteljesebbé válnak. E változások egyrészt a külső megjelenésben, másrészt az egészségben és a fizikai erőnlétben mutatkoznak meg. Az öregedés tudata néha váratlanul, villámcsapásszerûen éri az embert, máskor fokozatosan, apró visszajelzéseken keresztül. Például egyre többször kell orvoshoz menni: vagy mert egyre több bajunk van, vagy mert egyre több kötelező szűrővizsgálattal emlékeztetnek arra, hogy mennyi bajunk lehetne. Vagy: vígan köszönünk „sziával”, és azt a kimért választ kapjuk: „jó napot”! Ilyenkor döbbenten rohanunk haza, megállunk a tükör előtt, és nézzük, csak nézzük az arcunkat. És megállapítjuk: valóban, tegnap még egy fiatalt láttunk a tükörben, ma pedig már egy öreg arc néz vissza ránk. Ráadásul mai nyugati civilizációnkban a szépség, az egészség és a fizikai erő a vezető életértékek sorába léptek. Elvesztésük sokak számára az önértékelés összeomlásával jár. Mi marad?
2. Családi szerepváltások és szerepvesztések
Az ifjú szülők sok nehézséget élnek át, mire beletanulnak az elég jó szülőség szerepébe. S mire azt érzik, hogy végre sínen vannak, gyerekeik hirtelen megváltoznak, s egyre kevésbé igénylik és tűrik szüleik addigi szerepét. Függetlenednek, önállósodnak, és elhagyják a szülői házat. Újabb hatalmas veszteség. Ráadásul saját szüleik is egyre öregebbek, egyre betegebbek: ápolásra szorulnak, aztán meghalnak. Veszteségek sora éri a középkorú emberek nemzedékét. Lassan ők lesznek a legidősebb generáció.
3. Társadalmi-gazdasági szerepváltások
A középéletkorba lépett emberek tudásuk és tapasztalataik alapján várhatóan alkotóképességük csúcspontjára jutnak. Ennek ellenére a gazdasági szféra gyakran mellőzni kezdi őket, mert ott más szempontok uralkodnak. A középkorú emberre nehezedő nyomás kettős: az életszakaszra jellemző erős alkotásvágy és érvényesülési szándék ütközik a drasztikusan szűkülő lehetőségekkel. Meg tudja-e tartani, esetleg emelni tudja-e addig elért munkaköri státuszát? Tud-e még alkotni valamit az életben? A kérdés negatív válasza a mai magyar gazdasági valóságban nem csupán az Erikson által megfogalmazott pszichológiai stagnálást, hanem a fizikai ellehetetlenülés fenyegetését is jelzi. A munkanélküliség réme azt a generációt fenyegeti legjobban, amelyiknek az életfeladata az alkotás lenne.
4. Pszichológiai történések
Tünetek. A középkorú emberek egy részének életében semmi számottevő történés vagy változás nem vehető észre. Viszonylagos kiegyensúlyozottságban élnek, úgy, mint addig. Sőt, vannak, akik kiemelt teljesítményekről és megelégedettségről számolnak be.
Másoknál enyhe tünetekkel járó, csöndes belső munka folyik: tudatosulnak a veszteségek, és felerősödik a velük kapcsolatos gyász. Vagy éppen azt látjuk, hogy kisebb-nagyobb változtatások során egyre gazdagítóbb lehetőségeket ragadnak meg.
Sok középkorú ember életében erős krízis tapasztalható. Harcok folynak a személyiségen belül és kívül. Az élet minden aspektusát megkérdőjelezik. Tele vannak váddal önmaguk és mások ellen. Kételkednek mindenben, és keresnek. Elveszítik illúzióikat, és ürességet élnek át. Letargia és unalom hatalmasodhat el rajtuk: ami korábban lelkesítette őket, az érdektelenné és értéktelenné válik. Lassan elveszítenek mindent, amiben addig bíztak. Nem tudnak a régi módon élni, de az újat sem találják. Ez a krízis különösen erős lehet, ha a serdülőkor, illetve a fiatal felnőttkor során az identitás kialakítása zavart szenvedett: nem jött létre stabil identitás, vagy – a korai zárás jelensége esetén – nem az egyén valódi, személyes elköteleződése alapján születtek meg a fontos döntések.
Tudattalan konfliktusok aktiválódása. A krízist növelheti, hogy ilyenkor aktiválódhatnak tudattalan konfliktusok is. Ezek észrevétlenül ráépülnek a jelen eseményeire, így szétválaszthatatlanná válnak. Az emocionális zűrzavar ettől még nagyobb lesz. Sok középkorú ember házassága emiatt kerül válságba.
Az intim kapcsolatokat ráadásul nemcsak a tudattalan problémák aktiválódása terheli, hanem a projekciós mechanizmusok működése is. Ha az ember nem ismeri fel vagy nem fogadja el krízisét és az azzal járó negatív érzelmeket, mindezt könnyen rávetíti a közelében élő személyekre. Így őket hibáztathatja, és mentesülhet az önmagával való szembenézéstől. Ez is hozzájárul, hogy az ilyen ember a környezete számára nehezen elviselhető. Magatartása egyébként is irracionális, érthetetlen. Pedig egy normális fejlődési feladaton dolgozik. Az élet megváltoztatásának vágya a Self legegészségesebb részéből ered, mondja Jung. (13) De gyakran rossz lépéseken keresztül halad előre e folyamat. Ilyenkor az ember a következő válaszokat adja a krízisre: – tagadja, elfojtja vagy kivetíti („Az a bajom, hogy ti rosszak vagytok.”); – visszafordul, ragaszkodik a mához, belemenekül az aktivitás körforgásába: új autó, új család stb.; – a múlt teljes megtagadása, a korábbi identitás teljes kizárása, ezzel ismét egyensúlyvesztés.
A feladat pedig szembenézés, átélés, tudatosítás. Eddig szinte csak veszteségeket soroltunk fel, és a nyomukban fellobbanó érzelmi zűrzavart ecseteltük. Mintha az ember az élet közepétől kezdve fokozatosan „megfosztatna” mindentől, ami addig fontos volt számára. Mintha mindent elvennének tőle, s már csak a halál maradna számára. Hol van itt a boldogság?
Itt csöndben felhangzik Jézus szava: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). „Aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, és úgy kövessen” (Mt 16,24).
Ez a jézusi szó azonban halk, és még az őt követők számára is nehezen felfogható és élhető. És mi van azokkal, akik nem hívők? Tud-e mondani a pszichológia valamit az ő számukra, és vajon meg tudja-e világítani ezeket a drámai szavakat a hívők számára?
Kérdésünkre három nagy fejlődésteoretikus, Jung, (14) Erikson (15) és Levinson (16) gondolatain keresztül próbálunk választ keresni. Elöljáróban annyit, hogy Jung szerint az életközépi válság spirituális krízis.
Mindhárom gondolkodó a személyiség kiteljesedését, integrációját tartja az élet végső feladatának. E nagy feladat fokozatos megvalósulása zajlik a különböző életszakaszok konfliktusainak megoldása során is. Levinson úgy fogalmaz, hogy azért van szükségünk fejlődési átmenetekre, és azért kell végigjárnunk a fejlődés minden lépcsőjét, mert egyetlen életstruktúra sem alkalmas arra, hogy csupán általa megvalósítsuk a Self összes aspektusát.
De ez az önkiteljesítés nem áll ellentétben a lelki szegénységgel? Most lemondjunk magunkról, vagy kiteljesítsük magunkat? Szerzőink válasza ugyanaz, mint Jézusé: mindkettőre szükség van.
Mi is ez a kiteljesedés? Jung individuációnak hívja. Szerinte az élet középső szakasza a legsorsdöntőbb és legfontosabb életperiódus, mivel itt van lehetőségünk arra, hogy a valódi Selfünkké váljunk. A közép- és időskor nem zsákutcák, hanem a valódi személyiség kivirágzásának útjai. De mi is ez a Self, melynek kivirágzása jelenti az élet beteljesülését?
A Self Jung megfogalmazásában a személyiség tudatos és tudattalan tartalmainak összessége és egysége. Az élet első felében a szocializáció és a világhoz való alkalmazkodás során e személyiségnek csak bizonyos aspektusait fejlesztjük ki: azokat, amelyeket a külvilág elvár tőlünk és erősít bennünk. Erikson identitásnak hívja, Jung egónak nevezi ezt a másokhoz is alkalmazkodó, tudatos személyiségrészt. Bár azt gondoljuk, hogy azonosak vagyunk az egónkkal, tudnunk kell, hogy az csak egy részünk. Fiatalkorban a Self sok aspektusa rejtve, esetleg tudattalanul tengődik bennünk. A középéletkorba lépve a pszichikus energia áthelyeződik a tudatos világunkból a tudattalan, rejtett szférákba. Feladatunk, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a rejtett szférával, tudatosítsuk, bontakoztassuk ki, és integráljuk az egóval. Csak így válunk teljes emberré, vagy – ahogy Jung írja – a Teremtő képmásává.
Erikson generativitásnak és integrációnak hívja az élet második felének két feladatát. „A korosodó ember már gondoskodott dolgokról és emberekről, alkalmazkodott a létezés diadalaihoz és csalódásaihoz, elindított útjukra másokat, dolgok és eszmék születtek általa. Csak benne érik meg fokozatosan az emberi élet hét szakaszának az a gyümölcse, melyre nincs jobb szavunk, mint a teljesség.” (17)
Levinson azt hangsúlyozza, amit már mi is észrevettünk: a középső életkorban az ember intenzíven megtapasztalja az élet paradoxnak tûnő aspektusait, és akkor válik kiteljesedett emberré, ha a megtapasztalt éles ellentéteket egyensúlyba tudja hozni magában. E polaritások négy témában éleződnek ki: a középkorú ember egyszerre fiatal és öreg, egyszerre tud kreatív és destruktív lenni, egyszerre éli át a férfias és nőies vonásokat, s képes a kötődésre és a szeparációra is. Hogyan lehetséges ez az integráció?
Dan P. McAdams (18) fogalmazza meg, hogy e polaritások egységbe szervezéséhez a racionális logika nem elegendő. Finom eltolódásra van szükség a posztformális gondolkodás felé. Ez olyan dialektikus szemlélet, amely nem abszolút igazságokban gondolkodik, hanem ellentétekben fogalmazza meg az igazságot. James Fowler összekapcsoló hitfogalma szól erről, (19) vagy Wulff második naivitás fogalma. (20) Jung is hangsúlyozza, hogy a formális gondolkodás nem képes befogadni az élet és a személyiség teljességét. Szerinte a racionalitásban való megrekedés az oka a materialista világszemléletnek is. Ő a szimbólumok és képek nyelvét tartja a mélyebb megértés eszközének. Mindhárom szerző gondolataiban benne van egy kulcsfogalom: a kiteljesedéshez az eddigi önmagunkból való kilépésre, továbbhaladásra van szükség.
Zárszó
Összefoglalásul a fenti szerzők életről szóló gondolatait boldogmondásokban fogalmazzuk meg. Nem véletlenül: némelyek igencsak hasonlítanak Jézus szavaihoz.
Boldog, aki hinni tud az életben, az emberi fajban és az élet örökkévalóságában.
Boldog, aki el tudja fogadni a földi élet végességét.
Boldog, aki bízni tud önmagában és másokban.
Boldog, aki szembe mer nézni önmagával és a múltjával. Boldog, aki el tudja siratni azt, amit elveszített, vagy ami sosem lehetett az övé.
Boldog, aki meg tud bocsátani önmagának és másoknak.
Boldog, aki le tudja dönteni élete bálványait.
Boldog, aki mer változni.
Forrás: Hit és emberi boldogság. Új Ember Kiadó, Budapest, 2009. 184-194.o.
A szövegben szereplő utalások:
10. William W. Meissner: Life and Faith. Psychological perspectives on religious experience. Washington D. C., 1987, Georgetown University Press.
11. Csirszka János: Az emberi személyiség pszichológiai vázlata. Budapest, 1993, Árboc Kiadó, 147.
12. Az élet közepéről bővebben lásd Somogyiné Petik Krisztina – Kézdy Anikó: Van-e élet a fiatalság után? Útközben. A középső életkor. Embertárs, 2007/1., 4–10.
13. Janice Brewi – Anne Brennan: Mid-life Psychological and Spiritual Perspectives. Berwick, Maine, 2004, Nicolas-Hays, Inc.
14. Janice Brewi – Anne Brennan: i. m.; Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein. Budapest, 1993, Gondolat Könyvkiadó.
15. Erik Erikson: i. m.
16. Daniel J. Levinson: The Seasons of a Man’s Life. New York, 1986, Ballantine Books.
17. Erik Erikson: i. m. 494.
18. Dan P. McAdams: The Stories We Live By. New York, 1993, Guilford Press.
19. Benkő Antal: A személyiség erkölcsi és vallási fejlődése. In Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág. Piliscsaba, 1998, PPKE BTK, 11–74.
20. Horváth-Szabó Katalin: Hazai vizsgálatok a kritika utáni vallásosság skálával. Magyar Pszichológiai Szemle, 2003/1., 127–152.
Feltöltve: 2015.08.16.
