Testvéreimnek ezt az éneket,
Akik velem együtt nézték sokszor a siető vizet
És forgatagába bele nem szédültek
És nem feledte el szemük a mosolyt.
Házunk előtt folyik el a szürke folyó,
És ágyból és álomból
Hallgatag éjszaka halljuk a hangját.
Hajnalban,
Amikor pirosan, pirosan tüzel az ég,
Hajnalban dalol a víz.
És fölkelünk és kimegyünk hajnalban a partra,
És nézzük a túlsó partot, a piros, fiatal eget,
És a halvány hegyeket a zengő messzeségben.
A legnagyobb hegyről – mindennap látjuk! – egy idegen integet.
(Csillag a szeme és virág az arca és köntöse hó)
És szállani, szállani szeretnénk hozzá.
Bele kell szökni a vízbe és szelni a szürke habot!
A napfényben barnállnak ifjú izmaink,
Csattogva verik a hullám rengetegét.
És körülöttünk ezüstösen izzik a víz,
Szikrázó csillagok tánca tüzel a szemünkbe,
Aranyhalacskák cikáznak előttünk,
Lágyan csókolja, simogatja testünk selymes, hűvös hullám.
És jól esik játszani vízben és napsugárban.
És futnak az órák és messziről, messziről valaki integet némán.
Verejtékes déli órán megállunk komolyan a parton.
Sárosan, szürkén, alattomosan folyik alattunk a folyó.
És emberfejek buknak föl a mélyből.
Csapzott hajukról szomorúan csurog a szennyes fekete víz,
Dermedt tíz ujjuk görcsösen mered a magasba,
Fulladó torkukból rekedten hördül az iszonyat hangja:
Segítség, Isten szent nevében!
És néha jönnek elszabadult kicsike bölcsők,
És kisdedek alszanak bennük és álmukban mosolyognak,
És viszi őket a gyilkos, fekete víz.
És teknők úsznak alá, és gyermekek bennök mulatozva kacagnak;
És hidakat és háztetőket sodor a közönyös ár.
Tenger a munka és a nyomorúság és tenger a menteni való!
És körülöttünk senki sehol.
Szilajan vetjük a vízbe magunkat, nyomorultak, menteni gyengék!
És sírva küzdünk két szegény karunkkal,
Küzdünk kábult fuldoklók őrületével,
Halálosan szorongató, kövült, hideg karokkal,
Ütéssel, gúnnyal, habbal és halállal,
Csüggedéssel és tehetetlenséggel és kétségbeeséssel.
És partra vonszolunk egyet kínlódva, és ezer tovavész!
Halálos fáradtan ájulva rogyunk melléjük magunk is a földre,
És futnak az órák, és messziről, messziről valaki integet némán.
Alkonyatkor
Remegő térddel, kimerülten a partra jövünk.
Sárgult koronás fa alatt puha gyepre ülünk egyedül.
Hömpölyög odalenn halkan mormolva a víz.
Dala csöndes, komoly, öreges ének:
A másik partról, ahova mindig készültünk és ahol sohase jártunk;
Virágokról, amik messze, tüzes tavaszokban bíborlanak és illatuk csoda és álom,
Virágokról, amik sohasem éltek;
Hegyekről, amik messze-messze távolokban kéklenek;
Hőstettekről, amiket végbevihettünk volna, de nem volt érkezésünk;
Kincsekről, országokról, királykisasszonyokról,
És hős magunkról, akik sohasem voltunk.
Mi álmodozva húnyjuk le szemünket,
Mert fáradt és nem tud belenézni az alkonyati napba,
És elsírunk egy könnyet, befelé, magunkba, némán,
És azt mondjuk magunkban csendesen:
„Szép volt a folyó, és ezüstös és édes a hajnali fürdés.
Mély volt és néma könnytől csillogott a kimentett fiú szeme hajdan.
És jó pihenni fáradtan a parton.”
Ezt mondjuk akkor. S húnyt szemünkön át is látjuk jól a messzeség hegyét,
És látjuk a néma idegent, aki integet értünk.
És ülünk némán az innenső parton
És húnyt szemünkön át szelíden, szomorúan egyre mosolygunk.
Feltöltve: 2017.01.22.
