- Ahány ember, annyiféle fáradtság van
Mindenki másképp fárad el, másként éli meg a fáradtságát.
Mi magunk is életszakasztól, életkortól és életünk átdolgozottságától függően hol így, hol úgy éljük meg a fáradtságot. Mondják, tapasztaljuk, hogy a fiatalok gyorsabban rekreálódnak, mint a negyvenen túliak.
A fáradtság módozata bizonyosan a személyiségtípustól is függ. Van, akit elnémít a fáradtság, s van, akit bőbeszédűvé tesz. Van, aki a hatására szorongóvá, s van, aki labilissá, önkontrolt-felejtővé válik.
- A fáradtság az erőnlétünk határaival szembesít
Van a fáradtságnak fizikai és lelki rétege. Van jóízű és keserű fáradtság. Van tisztázott motívumokkal végzett munka és van ösztönös, tisztázatlan motivációval végzett munka. Akármilyen eredete legyen is a tevékenységünknek, a munkavégzés gyümölcse, a gyümölcs íze, a szív nyugtalansága vagy épp a szív békéje ráirányítja figyelmünket a motívumokra.
A megújulásban a motívumok tisztázása segít. A helyes mérték, a jó ritmusérzék megtalálásában nélkülözhetetlen a cselekedeteinket, tevékenységeinket mozgató szándékok tisztázása. Ez afféle hazatalálás. Vannak olyan, az aktivitást és az örömöt bénító elakadások, amikor előbb vissza kell lépnünk egyet ahhoz, hogy bizalommal előre tudjunk lépni.
Erőtlenségünk és erőterünk középpontja: a szülői ház, de leginkább a szüleimmel való kapcsolatom minősége, ez önértelmezésem fundamentuma. Van a fáradtságnak olyan formája, olyan tartománya, ami az otthontalanság bénító érzésével terhel meg bennünket.
„Már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” – mondja az evangéliumi parabola antihőse (Lukács evangéliuma 15, 11-31). A mondatban tükröződő helyzetjelentés már a valósággal való kommunikáció alapmondata: a szórakozásban, az önállósodásban és a tékozlásban való megfáradás a kisebbik fiú önbecsülését tépázta meg. A nagyobbik fiú, a teljesítmények embere is boldogtalan. Még nem tudott fellázadni és nem tudott lábra állni, épp ezért nem tudta testvérét testvérének ismerni.
- Az atyai ház a gyógyító közösség modellje
Hogy képesek legyünk jó arány- és ritmusérzékkel szolgálni, ahhoz apánk, ill. szüleink akaratának terében saját szükségleteink mentén kell felfedeznünk a külső és belső világdarabkákat, és saját döntéseink során azok következményét. A döntések érlelnek bennünket felnőtt emberré. A rekreációra, önképzésre és családunkra szánt minőségi idő döntést kíván.
Hogy van-e jó vagy rossz döntés, ez kinek-kinek tisztázandó, megválaszolandó kérdés. Úgy látom, hogy Rembrandt szerint a jón és a rosszon túl van az atyaság minősége. Nincsenek végzetes döntések, nincs olyan határpont, ahonnan ne lehetne visszafordulni, ahonnan ne törhetne fel bennünk az otthon utáni vágy, ami mozgósítja a bennünk lefojtva megbúvó energiákat. Hogy mi volt nehezebb a tékozló fiúnak: útnak indulni, megfordulni vagy átölelni atyját? Mindháromhoz atya kell, olyan atya, aki jelen tud lenni, rendíthetetlenül. Olyan atya, akitől nem lehet olyan messzire menni, hogy el lehessen felejteni. A döntés az atyaság lényegi eleme: az atya új életet ad a megfáradt gyermeknek, reményt a reménytelenségben, fiúságot a szolgalelkűség ellenében, belső szabadságot a törvényesség, a kölcsönösség ellenében. A meg nem hozott döntések, a halogatás bizonyosan infantilizál, gyerekessé tesz: nem érlel, hanem elbizonytalanít bennünket.
Méltóságunk fundamentuma a bensőséges kapcsolat: önmagunkkal, a teremtett világgal s a Teremtővel. A hiány tette a tékozló fiút, a kisebbiket befogadóvá. Csak ez az önmagával elégedetlen, megfáradt, nárcisztikus vágyaiban kudarcot vallott fiú képes odatérdepelni, elfogadni, felismerni apjában az atyát, saját fejlődésének kulcsát.
- Rembrandt képe a gyógyító közösségről
A képen fényeket és árnyakat látok, a hangsúly, a középpont egyértelmű: a festő figyelme és a képet szemlélő ember figyelme is a fiú talpára, az atya arcára, kettőjük szavakon túli ölelésére irányul.
Van, aki átöleli a megfáradt fiút. Van, aki átöleli megfáradt testünket, megfáradt lelkünket.
Vásárhelyi Anzelm OSB
Feltöltve: 2014.06.30.
