„Én már meghalok. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket atyáitok földjére.”
(1Móz 48,22)
Az utolsó óráit élő, aggastyán Jákób tekintete már elhomályosul, de fiához, Józsefhez intézett szavai kendőzetlen egyszerűséggel és pontossággal tárják elénk a szíve mélyén kirajzolódó jövő képét. Az Egyiptom földjén családjával hosszú évekre menedéket találó, majd az életétől és szeretteitől búcsúzó Jákób, mielőtt megtérne ősei földjére, az Isten gondviselő szeretetére bízza és megáldja unokáit. A gyermekekkel való első, s egyben utolsó találkozás bensőséges gesztusait átszellemült arcok és tekintetek kísérik.
Első pillantásra talán úgy gondoljuk, pontosan tudjuk és látjuk, mi történik. A várakozás-teli jelenlét azonban minden szereplő számára mást jelent. A sötétlő aranybarna háttér előtt kirajzolódó, fénnyel átitatott jelenet szelíd ragyogása szinte mindent betölt. Csak idővel vesszük észre az alapvető emberi kapcsolatok helyzet adta kihívásait, a lélek rezdülékeny, olykor mégis árnyékba vesző, rejtett megmozdulásait. József szíve szerint elsőszülöttjének, Manassénak szeretné tudni atyja áldását, de Jákób áldó keze – József minden igyekezete ellenére – Efraim fején nyugszik meg. Amíg a barna hajú, nagyapja ölében kucorgó Manassé megilletődötten és talán kicsit elgondolkodva figyeli az eseményeket, a fiatalabb, szőke Efraim gyermeki önátadással simul az atyai áldás erőterébe. József egyiptomi felesége, Ászenat, csendes, tartózkodó elkülönültségében fogadja szívébe az emberi vágyakat felülíró valóságot. Egy család, három generáció és két kultúra bonyolult találkozásának metszéspontján Isten szándéka szerint Jákób áldása teremt egyértelmű világosságot, mindennek ellenére reményteli jövőképet.
Emberi szempontból azonban mindez alapvető kérdéseket vet fel. Milyen várakozásokkal lépünk az emberi életciklus számos stációját megjelenítő családi találkozások belső terébe? Honnan hová érkezünk, és honnan hová szeretnénk eljutni? Mikor és hogyan tudatosul, hogy ténylegesen gyermekként és/vagy szülőként, avagy nagyszülőként vagyunk-e jelen? Az egymásnak feszülő vágyakon, indulatokon, elképzeléseken túl tud-e áldássá válni számunkra egy rég elfeledett, vagy a várakozásokat felülíró gesztus vagy mozdulat? És végül tudunk-e még kiengesztelődni?
Verba Andrea
Feltöltve: 2013.12.22.
