Mi segítheti (vagy nehezítheti) a gyerekek dolgát, amikor ők veszítenek el valakit? Fontos, hogy a korának megfelelően értse meg a gyerek, mi történt. Jó, ha sikerül a lehetséges félelmeit eloszlatni: például attól, hogy valaki meghalt, nem fog hamarosan valaki más is meghalni. Attól, hogy valaki beteg, még nem hal meg. Aki kicsit beteg, az meggyógyul; az nem ugyanaz, mint ha valaki nagyon beteg. Nem válik be általában, ha a gyereknek azt mondjuk „elutazott”, vagy „elaludt” az elvesztett nagyszülő, hiszen ha kisebb a gyerek kombinálni és félni kezd: nem akar aludni, félve, hogy nem ébred fel, vagy esetleg jelenetet rendez, ha valaki utazásra készül, félve, hogy nem jön vissza. A gyerekek is gyászolnak, csak ők például rajzban, játékban fejezik ki azt, amit a szüleik gondolatban, beszédben. Nekik is jó, ha a kifejezésre lehetőségük van, esetleg valamelyik szülő még be is kapcsolódik a játékukba, magyarázatot nyújtva, továbbsegítve azt ott, ahol a gyerek elakad. Általában a temetéstől is kevésbé kell félteni a gyerekeket, mint szoktuk, neki is kell valamilyen rítus, ami segít búcsúzni, gyászolni.
A példák sorát – gyerekeknél és felnőtteknél- a végtelenségig lehetne folytatni. Talán elég annyit általánosságban megjegyezni, hogy a gyász igénybe veszi az embert, és kell is, hogy valamennyire igénybe vegye, hiszen ha megspórolja magának a fájdalmat, az később általában visszaüt (például évekkel később induló lelki betegségben, vagy valamelyik családi kapcsolatban jön vissza feszültségként).
A gyász fő szakaszai (Pilling János felosztása alapján):
- sokk (általában pár percig vagy pár napig tart, ilyenkor szinte fel sem fogja a gyászoló, hogy mi történt)
- kontrollált időszak (7-8 nap, az intézkedések leterhelik az embert, de meg is védik attól, hogy jobban belegondoljon mi is történt, átélje a hiányt)
- konfrontáció: a gyászoló ilyenkor találja leginkább szembe magát a hiánnyal, rátörnek az érzések, gondolatok
- átdolgozás: Ennek az időszaknak a tipikus kérdései, hogy mi lett volna ha, miért pont így, ha nem így történik mi lehetne másképp, és persze a legkülönfélébb érzések kavarodnak fel. Az is előfordul, hogy a gyászoló látni, hallani véli az elhunytat –ez bárkivel megeshet, belefér a normális gyászba.
- feldolgozás / adaptáció: Ha tényleg sikerült lezárni a gyászfolyamatot, túl lenni a nehezén, ez általában arról észrevehető, hogy ismét sok mindenhez lesz kedve, érdeklődése a gyászolónak a magába vonulós idő után, illetve, hogy egy két dolgot általában valahogy továbbvisz abból, amit az elvesztett személyben szeretett. (Például elkezd valami apróságban hasonlítani rá.)
Talán kiderült ebből a listából, hogy nem egyszerű, és pláne nem gyors egy veszteség feldolgozása. Jó tehát, ha türelmesek vagyunk magunkkal is, a másikkal is. Még ha valaki nagyon visszahúzódik is, nincs kedve sok mindenhez, és sokszor szomorú, akkor sem kell arra gondolni, hogy baj van – a gyászév is mutatja, hogy lassan megy a továbblépés, ez természetes. Akkor lehet gyanakodni, hogy a gyászolás elakadt, vagy nagyon súlyos, és segítséget kellene kérni, ha évek alatt sem zárul le, illetve, ha nem marad meg normális szinten. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a gyászoló nem képes ellátni a feladatait, nem csak néha, hanem általában (ami a hétköznapi élettel jár), semminek nem tud örülni, szinte teljesen hiányoznak a „jó pillanatok”, ha soha nem akarja átrendezni az elhunyt szobáját (évek múlva se), mintha valami megkövült volna az életében, vagy ha magában akarna kárt tenni. Amíg a kutya általában meg van sétáltatva, és enni is kap, amíg az unokák érkezése mosolyt csal az arcra, addig nagyon aggódni nem kell.
Jáki Zsuzsanna
Feltöltve: 2014.11.16.
