„Látni az Istent.” „Szemtől-szembe.” „Arcról-arca.” Közvetlen, akadálytalan kapcsolatban lenni életünk titkával, létünk forrásával. Túllendülni minden akadályon s elérni a dolgok szívébe, világunk középpontjába. Ősi vágya ez az embernek.
A zsoltárossal együtt szomjazik a lelkünk Isten után. Készülünk a Vele való nagy találkozásra: színe, arca előtt megjelenni – ez legmélyebb vágyaink egyike.
De vajon ki állhat meg az Ő színe előtt? – kérdezhetjük ugyancsak a zsoltárossal. Mikor lesz tekintetünk oly tiszta, hogy félelem nélkül szembenézhessünk a Végső Valósággal, minden torzítás nélkül láthassuk Azt, Aki kezdettől fogva volt?
Istent kereső tekintetünknek, valljuk be, nincs könnyű dolga. A nehézségekről a Szentírás is tanúskodik. A Végtelent kereső emberi szív könnyen leragad e világ dolgainál, könnyen belebonyolódik az önakarat és önállítás útvesztőibe. Könnyen keres bálványokat magának – melyek kézzelfoghatók, megragadhatók, biztos sikert és érvényesülést ígérnek. Csak épp az emberi szív békéjét nem tudják megadni. Tekintetünk tehát tovább keres. De merre? Milyen irányba forduljunk? Hol van az én Istenem, hogy arca előtt megjelenjek? – kiálthatunk föl a zsoltárossal együtt.
„A szem, mely látja Istent, s mellyel Isten lát ugyanaz.” – mondta a nagy középkori domonkos misztikus, Eckhart Mester. Istent kereső tekintetünk csak akkor érhet célba, ha Maga Isten siet segítségünkre. Ha Ő Maga tanít meg bennünket arra, hogyan vegyük Őt észre világunkban, életünkben. Ha Ő Maga mutatja meg, hogyan lehet Isten felé irányítani életünket.
A Szentírás tanúsága szerint a kinyilatkoztatás épp erről szól: a Teremtés könyvének első oldalától kezdve az Isteni Tekintet keresi az embert. Istent szerető tekintete hív bennünket létbe a semmiből mindenekelőtt! E tekintet keresi Ádámot és Káint a bűnbeesés után számon kérő komolysággal. E tekintet forgatja föl Ábrahám és Mózes életét – s még oly sokakét az Ószövetség nagyjai közül. E tekintet előtt – emberi szavakkal szólva egy olykor haragos és szomorú tekintet előtt – zajlik az emberiség élete.
Atyai tekintet ez – melyet írjunk körül akármilyen dadogó emberi szavakkal – egy soha meg nem rendülő szeretet szilárd tekintete marad. Türelmes és kitartó tekintet. Olyan tekintet, mely minket is nézni tanít…
Végül aztán e tekintet Jézusban egyesül az ember Őt kereső tekintetével. Az Atya tekintetének isteni világossága a názáreti Jézus emberi tekintetének fénye lesz.
„A szem, mely látja Istent, s a szem, mellyel Isten lát ugyanaz.” Jézust látni és vele látni, őt érteni és vele-általa érteni, őt ismerni s vele ismerni meg minden egyebet – ugyanaz: egymástól el nem választható valóság.
Az atyai tekintet szeretete leolvasható a Fiúról, aki emberként is e tekintet előtt él. Isten továbbra is láthatatlan marad, de egy emberi élet számunkra alapvetően ismerős és megérthető vonásai adnak hírt Róla. Jézus szemébe nézve lassan megtanulhatunk ővele látni, Isten szerető tekintetében élni s egyre inkább ezen atyai tekintettel nézni mindenkire és mindenre. Karácsony az ebben való növekedésünk gyönyörű kezdete. Ezért lehet a Szeretet ünnepe.
S ezért kívánhatunk most boldog, Istentől áldott, békés Karácsonyt egymásnak!
Bakos Gergely OSB
(Elhangzott 2013 Karácsonyán)
Feltöltve: 2017.12.24.
