Három népszerű, ám hatástalan megbirkózási stratégia
A legtöbb ember hatástalan módszereket alkalmaz interperszonális sérelmei kezelésére. A leggyakoribbak közül a következő hármat nézzük meg részletesen: (1) neheztelés, illetve a bosszú képzeletbeli kidolgozása; (2) cinizmus; (3) az ellenünk vétő hibáztatása életünk legkülönbözőbb problémáiért. Ezek a megbirkózási stratégiák rövid távon enyhíthetnek ugyan fájdalmunkon, de legtöbbször inkább akadályt jelentenek a megbocsátásban.
Keserű harag és bosszúszomjas tervek. A főnökömről írt történet¬ben a keserűség és a bosszúállás tervének dédelgetése jelentett némi vigaszt – olyannyira, hogy egy idő után mankóvá, sőt barátaimmá váltak. Szerettem őket, nagy élvezetet okoztak, és sok időt töltöttem velük. Amikor különösen is felerősödött bennem az önsajnálat, akkor mindig vigaszt jelentett elképzelni, hogyan egyenlítem ki főnökömmel a számlát (általában drámai módon szembeszállva vele és megalázva feljebbvalói előtt).
Valahol a szívünk legmélyén elégedettséget érzünk, amikor bosszúálló fantáziaképeket dédelgetünk magunkban. Ezek a képzelgések óvnak meg bennünket, hogy ugyanattól az embertől ismételten hasonló sebeket szerezzünk. Haragot keltenek bennünk, s ezáltal erősebbnek érezzük magunkat. Önbecsülésünk növekedésének délibábjával csapnak be bennünket, hiszen ha a másikat kevesebbre tartjuk, úgy érezzük, mi válunk értékesebbé.
Az ilyen mulatság azonban sokba kerül. Súlyosan megfizetünk azokért az órákért, amelyeket keserűségünk és bosszúálló képzeletünk mozijában töltünk. A kínai közmondás így szól: „Két sírt ásson az, akit csak a bosszú hajt” – egyet támadójának, egyet pedig magának. A kutatók ma már elfogadják, hogy a keserűség, a cinizmus, a bizalmatlanság, az ellenségeskedés és a bosszúállás komoly áldozatot követel szellemi és testi egészségünkre, valamint kapcsolatainkra nézve. A bosszú felemészti energiáinkat: szellemi és testi üzemanyagot használ el, amivel fantáziánk moziját tápláljuk. Energiánk pedig nem végtelen, egyszerűen nincs belőle annyi, hogy ezeket az elképzeléseket sokáig fenntartsuk, különben rövidesen azt vesszük majd észre, hogy életünk más területei sorvadnak el gondoskodás híján.
(…)
Cinizmus. Amikor valaki tudatosan és mélyen megbánt minket, akkor teljes életszemléletünk képes megváltozni. Legtöbben azt feltételezzük, hogy az élet alapvetően igazságos. Ez az „igazságos világ” forgatókönyv ilyesfajta belső meggyőződésből tevődhet össze:
• „Úgy cselekedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy ők cselekedjenek veled!”
• „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.”
• „Egyszer majd úgyis megkapja, amit megérdemel.”
Amikor valaki megbánt bennünket, rögtön megkérdőjelezzük az igazságos világ forgatókönyvét. Látunk olyanokat, akik nem követik az aranyszabályt. Úgy tűnik, hogy a bűnözők, a kegyetlenek, a fajgyűlölők vagy az árulók mégsem kapják meg, amit megérdemelnek. Amikor megkérdőjeleződik az igazságos világról alkotott képünk, arra a kö-vetkeztetésre juthatunk, hogy a világ nem igazságos. A forgatókönyv megsemmisül, buborékunk kipukkan. Immár kezdjük azt hinni, hogy az egész világ igazságtalan: cinikussá válunk.
Hajlunk arra, hogy azt feltételezzük: azok is hátsó szándékkal közelednek felénk, akiket régen semlegesnek vagy éppen jóindulatúnak tartottunk. Megtépázott világszemléletünk eredményeképpen elkezdünk azon morfondírozni, hogy életünk fontos szereplői ugyanúgy el fognak bennünket árulni, mint azok, akik megbántottak minket. Ez pedig olyan torzulásokhoz vezethet emberi kapcsolatainkban, amelyek jóval túlmutatnak az ellenünk vétővel való kapcsolatunknál.
Az igazságos világról alkotott képünk megváltozhat, amikor valaki súlyosan megsért minket, a valódi világ azonban sokkal összetettebb, mint amit módosított forgatókönyvünk sugall. Az ellenünk irányuló támadások bizonyos értelemben vészcsengők, amelyek rákényszerítenek, hogy szembenézzünk a ténnyel: a világ valóban nem teljesen igazságos. Valamiféle igazság azonban létezik. Ugyanakkor az a feltételezés sem lenne helyénvaló, hogy az élet teljesen vak az igazság és igazságtalanság kérdésében.
Ha ki akarunk törni a cinizmusból, amelyet megrendült világképünk okoz, akkor példákat kell keresnünk az igazságosságra. Remélnünk kell, hogy valamikor a jövőben beteljesül igazság iránti vágyunk. A közösségben pedig, amelyben élünk és dolgozunk, továbbra is harcolnunk kell az igazságért, hiszen ha magunk is változtatni próbálunk, mindjárt másképp fogjuk látni a dolgokat.
A felelősség elfogult átruházása. Egyesek életük minden problémájáért az ellenük vétőket hibáztatják. Ez különösen a rossz házasságokban igaz. A jó terapeuták azonban nem engedik, hogy az egyik házastársra háruljon minden felelősség, hiszen ez csak ronthat a helyzeten. Hasonlóképp, a megbocsátást is gyakran gátolja az, ha túl nagy hangsúlyt fektetünk a támadó felelősségére. (…)
A sértésre nincs mentség. Semmiképpen nem szeretnénk enyhíteni a vétkes felelősségét, különösen olyan esetekben, amikor az okozott fájdalom igen súlyos volt. De az elmélkedés nyugodt pillanataiban mindannyian érezzük, hogy a sérelem nem életünk egyetlen eseménye, s nem is egyetlen oka nehézségeinknek. Ha emlékeztetjük magunkat erre az igazságra, sokkal pontosabban fel tudjuk mérni az adott sérelem viszonylagos hatását. Ez a pontosabb meghatározás pedig segítségünkre lehet a megbocsátásban.
Forrás: Michael E. McCullough, Ph.D. – Steven J. Sandage, M.S. – Everett L. Worthington Jr., Ph.D.: MEGBOCSÁTÁS – Hogyan tegyük múlt időbe a múltunkat? Harmat Kiadó, Budapest, 2016. Részletek: 86-87., 89-90., 91.o.
Feltöltve: 2017.04.09.
