A szenvedés tehát mindig próbatétel – olykor igen kemény próbatétel – amelynek alá van vetve az egész emberiség. Szent Pál leveleinek lapjairól többször megszólít bennünket a gyöngeség és erő evangéliumi paradoxona, amelyet az Apostol maga is kitüntetett módon megtapasztalt, s amelyet vele együtt mindenki átérez, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. Maga Pál így ír erről második korintusi levelében: „A legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém”.[72] A második Timóteus-levélben ezt olvassuk: „Ezért szenvedtem ezt is, de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem”.[73] A filippi-levélben pedig egyenesen azt mondja: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad”.[74]
Azok tekintete előtt, akik Krisztus szenvedésének részesei, ott áll a feltámadás húsvéti misztériuma, amelyben Krisztus – első lépésként – az emberi gyöngeség és tehetetlenség végső határáig száll alá: ő maga ugyanis keresztre szögezve hal meg. S mivel e gyöngeségben egyúttal föl is emeltetik, a feltámadás erejével megerősítve, azt jelenti ez, hogy minden emberi szenvedés gyöngeségét átjárhatja Isten hatalmas ereje, amely Krisztus keresztjében nyilvánul meg. Eszerint szenvedni annyit jelent, mint kiváltképp alkalmassá válni a felemeltetésre, kiváltképp nyitottá lenni Isten üdvözítő erői előtt, amelyeket Krisztusban kínál fel az emberiségnek. Benne Isten megerősítette azt a szándékát, hogy elsősorban a szenvedés – az emberi gyöngeség és kiszolgáltatottság – útján cselekedjék; s hogy épp ebben a gyöngeségben és kiszolgáltatottságban mutassa meg erejét. Ezzel magyarázható az is, amit Szent Péter első levele ajánl:
„Ha pedig (az embernek) mint kereszténynek kell szenvednie, ne szégyellje, hanem dicsőítse meg az Istent ezzel a névvel”.[75]
„A gyöngeségben megnyilvánuló erőből születni” – a rómaiakhoz írt levelében Pál apostol még bővebben szól erről, ti. hogy az ember a próbatétel és a gyötrelmek közepette lelkileg megújul; ezt a sajátos hivatást kapják azok, akik Krisztus szenvedésének részesei: „még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”.[76] A szenvedés mintegy magában foglalja az erényre szólító különleges meghívást. Az ember feladata ennek az erénynek a gyakorlása. A kitartásról van szó, annak elviseléséről, ami zaklatja, bántja az embert. Az az ember, aki képes erre, felszabadítja a reményt, amely ébren tartja benne azt a meggyőződést, hogy a szenvedés nem lesz úrrá rajta, nem fosztja meg emberi méltóságától, amely szoros kötelékkel kapcsolódik az élet értelmének tudatához. S íme, az értelem Isten szeretet-művével – a Szentlélek legfőbb ajándékával – együtt láthatóvá válik. S ahogyan az ember fokozatosan részt vállal ebből a szeretetből, önmagára talál, még a szenvedés mélységeiben is: megtalálja „lelkét”, amelyet a szenvedés miatt „elveszettnek” hitt.[77]
[72] 2Kor 12,9
[73] 2Tim 1,12
[74] Fil 4,13
[75] 1Pét 4,16
[76] Róm 5,3-5
[77] Vö. Mk 8,35; Lk 9,24; Jn 12,25
Forrás: II. János Pál pápa: Salvifici doloris – Az emberi szenvedés keresztény értelméről
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=199#SD7
Feltöltve: 2017.07.31.
