Jung szerint gyógyítani annyi, mint egésszé tenni. Ha így értelmezzük a gyógyulást, akkor gyógyíthatatlan beteg nem létezik – amíg élünk, mindig történhet valami, amitől egész-ségesebbé válunk. Súlyos betegségek megtámadhatják az embert, s ezek között vannak olyanok is, amelyek a tudomány jelenlegi eszközeivel nem orvosolhatók. Maga a betegség lehet gyógyíthatatlan, ám a személy, aki a bajt elszenvedi, mindig különbözik attól, amivel küszködik: nem azonos a kórral, szenvedése válasz után kiált. A betegről könnyen lemondanak, és ő maga is könnyen föladhatja önmagát. Elveszítve életerejét, a cselekvéshez, vagy akár a gondolkodáshoz szükséges motivációt, maga alá gyűri valami, ami ellen úgy érzi, semmit sem tehet. A kilátástalanság tapasztalata mindent megkérdőjelez, még sincs olyan mélység, sem olyan fájdalom, amelyből ne vezetne út tovább. Bár ezen az úton nem lehet korábbi, magunk mögött hagyott állapotunk a cél – sokszor a körülmények sem kellő mértékben javíthatók – mindig kínálkozik egy következő lépés, ami a belső fejlődés irányába vezet. Az ember az őt érő hatások közepette nem marad ugyanaz, mint aki volt, de éppen a változásban önléte igazságának egy mélyebb dimenziójába juthat el. Minden helyzet egyedi, saját válaszát az élet kihívásaira mindenki csak maga találhatja meg. A beteg melletti jelenlét talán kevésbé a közvetlen beavatkozásoktól, mint inkább attól válik igazán gyógyítóvá, ha a szenvedőben lassanként megszületik a felismerés: gyógyulni nem több, nem más, mint egészebbé válni azok között a feltételek között, amelyekben éppen vagyunk.
Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a szemünk előtt lebegő „lelki egészség” alatt mit is kell értenünk. A klasszikus freudi értelmezés az ember örömképességét veszi alapul. Eszerint egészséges az, aki örülni, szeretni és dolgozni tud, az élettel járó küzdelmek, a szenvedést okozó veszteségek, kudarcok és csalódások ellenére is. Frankl megközelítése az egészséghez vezető utat az élet és a velünk történő események mélyén rejlő, saját értelem fölfedezésében látja, aminek segítségével a nehezen viselhető, és néha megváltoztathatatlan adottságok helyett önmagunkat formáljuk át. Személyközpontú felfogásban a vágyott belső harmóniára mindenekelőtt az önelfogadás révén tehetünk szert, amire viszont senki nem képes szeretetteljes és kölcsönös emberi kapcsolatok nélkül. A másik személy türelmes és együttérző tekintete bátoríthat arra, hogy önmagunkkal szemben is türelmesek legyünk. Örömképesség, értelem keresés, önelfogadás: ugyanazon valóság különféle mintázatai.
Rochlitz Kyra
Feltöltve: 2013.12.15.
