Lányom, Shelley és jómagam repülőre szálltunk Phoenixben. Szerencsésnek éreztük magunkat, mert sikerült mindkettőnknek az első osztályra jegyet szerezni. Ám jegyeink ablak mellé szóltak, enyém volt az A4-es, az övé pedig az A7-es. Az első osztályon mind a huszonnyolc hely foglalt volt, így hát abban reménykedtünk, hogy valaki hajlandó lesz cserélni, hogy egymás mellett utazhassunk a négyórás úton. Shelley megkérdezte az A7-es melletti ülés gazdáját: – Volna olyan kedves elcserélni a helyét az édesapámmal, hogy egymás mellett ülhessünk?
– Közlekedő oldali ülés? – kérdezte a férfi.
– Nem, ablak melletti.
– Akkor nem – válaszolta. – Nem szeretek átmászni másokon, ha ki akarok menni.
– Igen, értem – felelte Shelley, és elfoglalta a helyét.
Kisvártatva megérkezett a mellettem lévő hely gazdája. Megkérdeztem tőle, hogy elcserélné-e az ülését az A7-esre, hogy a lányom és én egymás mellett utazhassunk. Átpillantott az A7-es ülésre, és így válaszolt:
– Örömmel.
– Nagyon köszönöm – mondtam neki.
– Szívesen – felelte mosolyogva, majd fogta az újságját, és átköltözött a lányom ülésére.
Később elgondolkodtam ezen a közjátékon. Vajon mi állt a két különböző válasz hátterében? A két férfi körülbelül egykorú volt, ötvenes éveik végefelé járhattak. Mindkettejük öltözéke üzletembert sejtetett. Egyikük azonban makacsul ragaszkodott a folyosó felőli üléséhez, míg a másik könnyedén feladta a helyét azért, hogy eleget tegyen kívánságunknak.
Lehetséges, hogy az egyiknek volt lánya, a másiknak meg nem? Vagy az a férfi, aki olyan könnyen engedett a kérésünknek, igazából jobban szeret ablak mellett ülni? Esetleg arról van szó, hogy kisgyerekként különböző óvodába jártak, vagy másféle anyák nevelték őket? Az egyiknek azt tanították, hogy segítsen másokon, és ossza meg azt, amije van, míg a másikba azt sulykolták, hogy mindig a maga számára keresse a legjobbat? Az egyikben megvolt a szeretetre képesítő gén, a másikból meg hiányzott?
Évtizedek óta figyelem a hasonló eseményeket, nagyokat és kicsiket egyaránt, és a következő kérdésekre keresem a választ: Mi a különbség a szeretetteljes emberek és azok között, akik csak a legritkább esetben mutatják a másokkal való törődés és a mások iránti figyelmesség jeleit? Melyek a szeretetre jellemző tulajdonságok? Hogyan alakulnak ki ezek a jellemvonások?
Az elmúlt évben utazásaim során e kérdéseket szem előtt tartva figyeltem az emberek viselkedését, interjúkat készítettem, elolvastam az elérhető kutatási eredményeket, és tanulmányoztam a vallási tanításokat és gyakorlatot. Munkám során felhasználtam harmincöt éves házassági és párkapcsolati tanácsadóként szerzett tapasztalataimat is.
A szeretet jelenségének tanulmányozása során a szeretetteljes ember hét jellemző vonására lettem figyelmes:
kedvesség
türelem
megbocsátás
udvariasság
alázat
nagylelkűség
őszinteség
Ez a hét vonás nem homályos érzelmeket takar, hanem olyan magatartásformákat és szokásokat, amelyeket bárki elsajátíthat, aki a szeretet mellett dönt. Ha ezeket a hétköznapokban megvalósítható, alapvető gyakorlati vonásokat mindennapos készséggé fejlesztjük magunkban, figyelemreméltó eredményt érhetünk el: kapcsolataink kielégítőbbé és örömtelibbé válnak.
A szeretetnek sok arca van. Olyan, mint egy sokfelületű gyémánt, amely ugyanazt a szépséget tükrözi. Hasonlóképpen, a szeretet hét jellemzője is együtt alkotja a szerető embert. Mindegyik jellemvonás alapvető fontosságú. Kapcsolataink hiányt szenvednek, ha csak egyet is nélkülöznek közülük.
Megítélésem szerint ezek a vonások nemcsak a jó kapcsolatokhoz nélkülözhetetlenek, hanem ahhoz is, hogy az élet minden területén sikeresek legyünk. Akkor találhatunk igazi örömet és elégedettséget az életben, ha megtanulunk szeretni.
***
„Az élet egyik legszebb kárpótlása az,
hogy egyetlen ember sem tud valóban segíteni egy másikon
anélkül, hogy ne segítene ezzel saját magán is.”
– Ralph Waldo Emerson
Mindannyian kapcsolatok hálójában élünk. Ott vannak a szomszédaink, munkatársaink, gyerekeink, házastársunk, szüleink, testvéreink és barátaink, de kétségkívül idetartozik a sarki fűszeres, vagy a srác, aki csak azért jött, hogy megjavítsa a csöpögő csapot, sőt még az a hölgy is, aki este pont vacsoraidőben hívott fel, hogy egy „gyors felmérést” készítsen, persze „nem azért, mintha el akarna adni valamit”. Valójában mindenkivel, akivel mindennapjaink során érintkezünk, valamiféle kapcsolatba kerülünk.
Az emberek többségéhez hasonlóan bizonyára a lehető legjobb kapcsolatban szeretnénk lenni másokkal. Mindamellett valószínűleg arra is rájöttünk már, milyen nehéz dolog ez. Nézeteltéréseink adódnak abból, hogy ki viszi el a kocsit, kinek kell mosogatnia, vagy azért, mert valaki egész éjjel bekapcsolva hagyta a kávéfőzőt a társalgóban.
Mikor viszonyunk a hozzánk közel állókkal feszültté válik, akkor elgondolkodunk, vajon nem vagyunk-e híján valaminek, amire mások már rátaláltak. Ha a szeretet olyan fontos, és magunk is szeretetre törekszünk, akkor mégis miért van annyi fájdalom a kapcsolatainkban?
Az igazi siker
Tanácsadói munkám során sok száz ember tönkrement kapcsolatainak és széttört álmainak történetét hallgatom végig. Épp az elmúlt héten volt nálam egy férfi, aki a következőket mondta: „Sosem gondoltam volna, hogy negyvenkét éves koromra ide jutok. Kétszer elváltam, a gyerekeimet alig látom, semmi értelme az életemnek.”
Legtöbben nemes célkitűzésekkel indulunk a felnőtt élet felé. Úgy képzeljük, hogy keményen fogunk dolgozni, pénzt keresünk, anyagilag gyarapodunk, és szerető családunk körében élvezzük majd az életet. Ezek az álmok azonban sokak számára lidércnyomássá válnak, még mielőtt elérkeznének életútjuk feléhez. Hosszú évek óta azt a reményt próbálom a hozzám forduló emberekbe csepegtetni, hogy az életnek csak a legutolsó lehelletünkkel van vége, nem pedig akkor, amikor rosszul mennek a dolgok. Minden egyes nap esély arra, hogy életünket jobb irányba fordítsuk.
Meggyőződésem, hogy akkor lehetünk sikeresek az életben, ha felfedezzük, micsoda hatalmat ad a kezünkbe az, hogy képesek vagyunk szeretni másokat. Mi is az igazi siker? Úgy tűnik, erre a kérdésre mindenki más választ adna: pénz, karrier, hírnév, vagyon, szerencse. Ezek mindegyike jogos célkitűzés lehet, de mi az az egyetlen dolog, ami valódi megelégedettséget és örömet nyújt? Saját meghatározásom szerint siker az, amikor a világnak az a szeglete, amelyet magunkénak mondhatunk, jobbá lesz általunk. Saját „szegletünk” lehet egyetlen város vagy annak csupán egy kis része, de kiterjedhet akár tucatnyi országra is. Mindegy, mekkora hatókörben tevékenykedünk, tartós boldogságot adó sikerre akkor lelhetünk, ha arra törekszünk, hogy gazdagítsuk mások életét.
Kapcsolatokra vagyunk teremtve. Egy szeretetteljes kapcsolat nagyobb gazdagságot jelent, mint amit a pénz, a hírnév vagy a szakmai elismerés adhat. (…) Ha szeretünk és értékelünk másokat, akkor semmi máshoz nem hasonlítható örömben lehet részünk.
A legkielégítőbb sikerben akkor van részünk,
amikor mások életének gazdagítására törekszünk.
Forrás: Gary Chapman: A szeretet mint életforma. Harmat Kiadó, Budapest, 2013., 11-13.o; 21-22.o.
Feltöltve: 2016.11.30.
