Az Úr közelségét jelzi az ádventi koszorúnkon meggyújtott immáron harmadik gyertyaszál, mely általában színében is eltér a többitől. Örömvasárnap van: az Úrra várakozók szívét már most, a várakozás napjaiban öröm tölti el. Míg türelemmel és csöndben telnek Ádvent napjai, míg hallgatjuk a szentírási olvasmányokat az Ószövetségből, míg járunk hajnali álmos Rorate-kra, míg lelkünket ünneplőbe öltöztetjük lelkiismeretvizsgálattal és szentgyónással, míg azon vagyunk, hogy rászoruló vagy magányos testvéreinknek is jutassunk valamit a közelgő Karácsony öröméből – mindenközben megszületik szívünkben az öröm.
Talán észre sem vesszük pontosan hogyan s mikor, de a közelítő Úr lassan mindent fényébe von. Amint a minket körülvevő természetben még egyre csökken a fény s nő a sötétség, zsigereink mélyén azonban már tudjuk: a fény nem halhat meg örökké, hanem a napforduló után biztosan újraszületik. Épp mikor a legnagyobb a sötétség, mikor leghosszabb az éjszaka, akkor fordul meg minden: indul újra az Élet nagy folyamata, születik újjá a napfény, s vele Földünk egész világa.
Ezt már lehet tudni, most lehet érezni, év végi fáradtságunk közepette, több mint egy héttel a fordulópont előtt. Tudni lehet: nem a sötétségé, hanem a világosságé; nem a halálé, de az életé az utolsó szó. Jézus Krisztus várva-várt születése eme ősrégi emberi tapasztalatot erősíti meg s vonja be ragyogásába. „Az Élet megjelent.” – olvassuk majd Szent János evangélista szavait az Élet ünnepén, Jézus Krisztus megtestesülése napján.
S amint e prédikáció szavai talán önkéntelenül is előreszaladtak az ünnep örömébe, úgy szalad előre a szívünk a mai napon, Örömvasárnapon – a mi szívünk, Jézus Egyházának szíve, a hívő keresztény ember szíve – a karácsonyi boldogságba. A mi szívünk valójában mindig két Karácsony között lakozik – vagy inkább úton van. Életünkre vetül a hit nagy titkának, az első Karácsonynak fénye: mindaz, amit Jézus Krisztus emberi élete, személyisége, embersége jelent. Ő világítja meg utunkat és mutat irányt életünk éjszakájában. Benne kaptuk az ígéretet, a célt – saját célunkat s az egész teremtett világ célját – hogy majd egyszer „Isten lesz minden mindenben.” Isten beletestesült Krisztus életébe, hogy fokozatosan alakot öltsön minden emberi életben, s majd az egész világban és az egész világ számára megnyilvánuljon „Isten gyermekeinek dicsősége”! Egy Istentől teljesen átjárt világ, egy Isten felé teljesen áttetsző világ, egy meggyógyult, egészséges világ, mely minden nehézség és a számunkra oly fájdalmasan ismerős homályosság nélkül beszél majd Istenről – mindig, mindenütt, mindenkinek.
Efelé a világ felé tartunk, e titokból csillan föl valami számunkra az Egyház ünneplésében. E világ képét ismerhetjük föl Jézus Izajás próféta könyvéből kölcsönzött szavaiban, melyekkel saját működését foglalja össze: sem betegség, sem emberi gyöngeség vagy nyomor, sőt a halál sem akadályozza az isteni örömhír terjedését! „A szegényeknek hirdetik az evangéliumot.” – halljuk a fölsorolás végén. E szegények mi vagyunk vagy lehetünk. Ha hittel fogadjuk be a szót, ha nyitott szívvel figyelünk, akkor is Isten örömében lehet részünk, ha épp nem most gyógyultunk meg vakságból, süketségből, sántaságból, leprából vagy egyéb más betegségből.
Az örömhír ezen meghirdetése eredetileg Keresztelő Jánosnak szól. A Keresztelő ádventi várakozásunk egyik fontos alakja, ő az Előfutár, amint azt Jézus a mai evangéliumban mondja róla. Hagyományosan az ádventi koszorú harmadik gyertyaszála Jánost jelképezi. Mind e jelkép, mind mai evangéliumi szakaszunk elgondolkodtat e tragikus sorsú vértanú és az isteni öröm kapcsolatáról.
Jánosnak igen kemény sors jutott. Meghirdette a Messiást, sőt ismerhette őt. Az Istentől küldött szabadító azonban Jánost magát mégsem szabadította meg a börtönből, ahová prófétai igazmondása és következetessége jutatta a Keresztelőt. Mert bár a Messiás az isteni szeretet tüzének ítélő erejével jött el, politikai harcra, polgárháborúra vagy terrorizmusra sosem szánta el magát, az erőszakot egyértelműen elutasítva magától.
Sőt, nemcsak János, hanem Jézus maga is majd szembesül mindennek következményivel, saját keresztjével. János alakja előre jelzi, mi vár Jézusra: az igazságot és a szeretetet vissza is lehet utasítani. Sőt, annak, aki szembeszegül, végső soron nincsen más fegyvere az igazság és szeretet ellen, csak az elutasítás végletes alakja: az erőszak. Mivel mi, emberek védtelenek vagyunk az igazsággal és a szeretettel szemben, velük – vagy inkább vele, utóvégre nem egyetlen valóság a kettő? – szembesülve menekülésünk a közömbösségen kívül a támadás marad. Közömbösnek vagy semlegesnek pedig nehéz megmaradnunk. Hisz sokszor épp azáltal választunk, hogy lusták vagyunk választani. Azáltal hagyjuk eltiporni az igazságot, hogy nem nyilvánítunk véleményt. Azáltal segítjük elő a szeretet halálát, hogy nem akadályozzuk gyilkosait.
Kemény és komor szavak, melyek az örömhír lényegéhez, Krisztus keresztjéhez vezetnek minket! A Kereszthez, amin Igazság és Szeretet függött. A Kereszthez, mely összesűríti magába a világ kezdetétől fogva a világ végéig az Igazság és Szeretet ellen elkövetett minden gonosztett szörnyűségét. E Keresztből, e botránkoztató valóságból kapott részt Keresztelő János. E Kereszt azonban sem János, sem Jézus életében, sem a mi életünkben nem értelmetlen, nem zsákutca, nem végszó. Hiszen tudjuk, tudhatjuk – oly bizonyossággal akár a fény újjászületését a téli napfordulón –, hogy Igazság és Szeretet nem halhatnak meg. Ki lehet gúnyolni, meg lehet csúfolni, el lehet tiporni őket, mégis mindig új életre támadnak. Tudjuk, hívő emberként még inkább tudhatjuk, amit a nagy görög bölcs, Platón írt le utolsó művében jó négy évszázaddal az evangéliumok előtt: „A Jó szükségképpen s már mindig is győzött a Rossz fölött.”
E győzelem öröme, e szelíd, mégis ellenállhatatlan diadal érzése az, ami Örömvasárnap hatalmába kerítheti szívünket. A Szeretet és Igazság mindent átható erejéről van szó s arról a reményről, amelyet szívünkbe gyújtanak. Az Élet reménye ez. Isten reménye, hogy lehet még valamit kezdeni evvel a világgal. Mert a Kereszt botránya óta nincs, nem lehet végletesen reménytelen helyzet e Földön. A sötétség növekedése múló előjáték a fény önfeláldozásához, majd föltámadásához. Az út, az emberi élet útja is, részben a sötétségen át vezet. Azon túl azonban ott a világosság, melynek öröme újra meg újra átcsillan a sötét fátyolán. Valós a szenvedés, de Platónnal mi is tudhatjuk: „A Jó szükségképpen s már mindig is győzött a Rossz fölött.”
Tudjuk azt is, hogy ez az egyetlen igaz győzelem, ez a legfontosabb igazság, ez a minden örömöt megalapozó és komollyá tevő örömhír. Az örömhír, melyre a Keresztelő és Jézus egyaránt rátette életét. Az örömhír, mely a mi életünk is lehet: „A Jó szükségképpen s már mindig is győzött a Rossz fölött.” Mert „Az Úr közel van!”
Boldog Örömvasárnapot! Béke Veletek!
Bakos Gergely OSB
(Elhangzott 2013. december 15-én)
Feltöltve: 2017.12.17.
