Az élet előrehaladtával mindannyian egyre több veszteséggel nézünk szembe. Nem könnyű átélni ezeket az időszakokat, és barátként, hozzátartozóként sem könnyű rátalálni, mi is segítheti a gyászolót, sokszor inkább zavarba jön a környezet, és próbál nem tolakodni. Pedig lehet, hogy pont az esne jól a másiknak? Mit is él meg általában az, akit valami veszteség ér? Erről szóljon most néhány gondolat.
Ahány ház annyi szokás – holott nem is olyan régen még egységes rítusok segítették az embereket, és kialakult módja volt a gyászolásnak, mint például a virrasztás, a siratóasszonyok szolgálata. Ezek a szokások eligazították az embereket, segítették, hogy az érzések, gondolatok testet ölthessenek, kifejeződhessenek, és persze a közösség számára is irányt mutattak, hogyan bánjanak a gyászolóval. Például a szokások között szerepelt az is, hogy ha valakiről tudni lehetett, hogy nagyon beteg, és nem sok ideje van hátra, minden korábbi haragosa elment hozzá kibékülni. Nagyon bölcs népszokás volt ez, hiszen utólag már nehéz egy kapcsolatot rendezni, mindenkinek könnyebb, ha nem maradnak ilyen elvarratlan szálak.
Manapság nincs egységes szokásrendszer, keveset tudnak az emberek általában a gyászról. Sokan például úgy gondolják, hogy a temetéssel túl vannak a gyász nehezén. Pedig általában pont fordítva történik: először a gyászoló általában fel sem fogja igazán a történteket, alig hiszi el, ami történt, főleg, ha váratlan eseményről van szó. Ilyenkor nem mindenkinek jönnek könnyek a szemére, hiszen még olyan új minden, mintha nem is vele történne a veszteség. Utána intézkedni kell, ez általában lefoglalja az embert. A legtöbb nehéz érzés, kérdés akkor jön elő, amikor a tennivalók sora alábbhagyott, és a gyászoló ténylegesen szembesül a másik hiányával. Ezt az időt nevezzük gyászmunkának: azért pont munkának, mert igénybe veszi az embert, és foglalkoznia kell a rátörő érzésekkel, gondolatokkal. Általában sok minden kavarog egyszerre: szomorúság a másik hiánya miatt, bűntudat az elmulasztott pillanatokért, megkönnyebbülés – például a betegápolás alóli felszabadulás miatt, düh, hogy a másik itt hagyott minket… Jó, ha nem válogatunk az érzések között, hiszen, ha ezeket mind átgondolhatjuk, vagy kiadhatjuk magunkból, akkor könnyebben sikerül megnyugodni, és újra fel lehet venni a fonalat az élet egyéb területein. De ez általában lassan megy, nem véletlen beszélnek a régi öregek gyászévről: hiszen minden ünnep a másik nélkül felidézi a hiányt, a veszteséget.
Persze a „gyászmunka” is sokféle lehet. Nem mindenki olyan természetű, hogy szívesen „önti ki a szívét”, beszéli meg az érzéseit másokkal. A férfiaknak általában eleve nehezebb ez a fajta feldolgozás, hiszen sokan nem ahhoz vannak szokva, hogy kimutassák a fájdalmukat. Aki nem másokkal osztja meg az érzéseit, az is éppúgy gyászol, csak talán inkább belsőleg, gondolatban. Keresi a válaszokat, miért történhetett mindaz, ami történt.
Mi segítheti a gyászolót? Mielőtt még erre a kérdésre keresném a választ, talán érdemes azt is megemlíteni, hogy sok embernek van igénye a búcsúzásra. Látni lehet nagy betegeket, akik addig még összeszedik az erejüket, míg az unoka hazaér külföldről, stb. – hogy elbúcsúzhassanak. Ezért is fontos, hogy őszinte légkör vegye körül a beteget. Jobb, ha tudja, hogy baj van, hogy tudjon készülni, számot vetni, búcsúzkodni. A másik véglet is igaz persze, a túl hirtelen, vagy hidegen közölt diagnózis elveszi a maradék erőt, kitartást. Előbb-utóbb a beteg úgyis érzi, hogy fogy az ereje, mondogatja, szóba hozza. Ilyenkor nem kell elmenekülni a válasz vagy a beszélgetés elől, hiszen akkor csak magára hagyjuk a beteget a kérdéseivel. Meghallgatni mindig meg lehet, és felvállalni az örök igazságot, hogy egyszer mindannyian elmegyünk. Ha úgy érezzük, hogy a betegnek több támogatásra van szüksége, lelkészt, vagy szakembert – lelkigondozót, pszichológust – is hívhatunk hozzá.
Jáki Zsuzsanna
Feltöltve: 2014.10.31.
