„A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!«” (Jel 21,5)
Bizonyos szituációkat nem lehet túlélni. Bármekkora erővel is akarjuk távol tartani magunktól a gondolatot, tapasztalati tény: kerülhetünk olyan élethelyzetbe, betegség, baleset vagy egyéb okok folytán, ahonnan nincs kiút, se előre, se hátra, se jobbra, se balra. Valljuk be: ilyen helyzetbe istenfélő ember is kerülhet, a gondviselésbe vetett hite dacára. És ez sokak számára botrány: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.” (Mt 16,22)
Hiszkiját, Júda királyát a Szentírás különlegesen nagy dicséretben részesíti. A Királyok második könyve így szól róla: „azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy atyja, Dávid cselekedett. (…) Az Úrban, Izrael Istenében bízott, úgyhogy nem is volt hozzá hasonló utána Júda összes királya között, sőt azok között sem, akik előtte voltak és ragaszkodott az Úrhoz és nem távozott el nyomdokaitól s teljesítette parancsolatait, amelyeket az Úr Mózesnek parancsolt. Azért az Úr is vele volt s így bármihez fogott, sikere volt.” (2Kir 18,3-7). Úgy tűnik helyén volt Hiszkija önismerete, önbecsülése is, hiszen így vallott önmagáról: „Ó, Uram (…) hűséggel és egész szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben!” (Iz 38,3). Kell-e ennél több a jó, boldog élethez?
Nos, ez az istenfélő király valószínűleg nem számított rá, hogy ereje teljében, uralkodása kellős közepén súlyosan megbetegszik. Ennek ellenére ereje teljében, uralkodása kellős közepén súlyosan megbetegedett. Az ő szájából hangoznak el Izajás könyvének hátborzongatóan szép sorai: „Hajlékomat felszedték és elvitték tőlem, mint a pásztorok sátrát. Összegöngyöli, mint a takács, életemet, a fonalról levág engem. Nappaltól éjszakáig végzel velem. Elterülve fekszem reggelig; mint az oroszlán, úgy töri össze minden csontomat. Nappaltól éjszakáig végzel velem. Mint fecskefióka, úgy csipogok, nyögök, mint a galamb; szemem bágyadtan tekint a magasba.” (vö. Iz 38,9-20)
Látszólag ennek semmi értelme. Nem erre számítunk. Nem ezt reméljük. Egy istenfélő emberrel nem történhetik ilyesmi. De nem is kell hozzá hívőnek lenni, minden emberben ott a remény: velem nem történhet ilyesmi.
És mégis megtörténik. Súlyosan megbetegszünk. Vagy súlyosan megbetegszik az, aki nagyon fontos nekünk: szülő, házastárs, gyermek, barát, lelki társ. Elviselhetetlen szenvedéseket él át valaki, aki ezt nem érdemli. Ha csak ismerősről van szó, akkor is sokszor felháborodva kiáltunk fel: mégis miért?
Mit kezdjünk azzal a fájdalommal, ami látszólag teljesen értelmetlen és ezért nem pusztán elviselhetetlen, de őrjítő is? Mit kezdjünk akkor a világgal, a mi világunkkal, amikor veszni látszik? Amikor valódi súllyal zuhan ránk a tapasztalat, hogy bizonyos szituációkat nem lehet túlélni. Azoknak sem, akik életben maradtak. Amikor szembejön velünk saját halandóságunk, veszendőségünk.
Pilinszky János egy helyütt ezt írja: „Az év elején Auschwitz-ban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával –, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami már megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.” (Egy lírikus naplójából, 1965).
A halál és az elmúlás kapcsán föltámadó lázadó gondolatok, vagy éppen az őrültesen nagy, válasz nélküli csend teljesen természetes. Igaza van Pilinszky Jánosnak: „semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént”. Pilinszkyhez hasonlóan Pál apostol is felkiált egy helyen: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek.” (1Kor 15,17). Ha nem lehet jóvátenni a szenvedést, ha nincs feltámadás, akkor értelmetlen és hiábavaló minden.
Teljesen rendjén való, hogy ezt érzi az ember, amikor éppen megtapasztalja „a bűn zsoldját” (Rm 6,23). Krisztus ugyan tökéletesen megalapozta a mindenkire kiterjedő kárpótlás lehetőségét, de a világ végkifejlete még nem érkezett el a maga teljességében. Köztes időben élünk. Már és még feszültsége talán az ilyen szituációkban élhető át legélesebben.
Szent Pál és Pilinszky János mondatai egymás mellé helyezve két, viszonylag egyszerű dolgot tanítanak nekünk: egyrészt azt, hogy az emberi életnek nem lehet vége a halállal, különben minden értelmetlen lenne, másrészt azt, hogy a kárpótlás Krisztus feltámadásának erejében van és meghalad minket. Tulajdonképpen ennek a két nagyon szimpla, ám alapvető igazságnak az elfogadása teszi lehetővé, hogy elmondhassuk Pilinszky Jánossal: „én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami már megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént”.
Pilinszky János a jóvátehetetlen jóvátételének a mi tér-időnkben megragadható lehetőségét a művészetben látta, méghozzá azért, mivel a művészetet az új teremtés elővételezésének gondolta el – a művész szerinte az új teremtés munkása (ezért írja, hogy jóvátehetjük, többes szám első személyben). Úgy sejtette, hogy a művész pillanatokra átlát a jövő elfüggönyözött ablakán, sosemvolt fényben megpillantva azokat a dolgokat, melyek még nincsenek, vagy nincsenek úgy, ahogy majd lesznek. A művészet ilyen értelemben túlmutat önmagán, a dolgok jóra fordulásának reményét megerősítő jel. Jelzi azt, hogy a dolgok nem csupán elmúltak, hanem eljövendők. Emlékezni eszerint paradox módon nemcsak múltba révedés, hanem a jövő elővételezése is. Semmi, ami értékes – dolgok, élőlények, személyek és kapcsolatok – nem veszhet el. Ahogy a taizé-i Roger testvér írta egy helyütt: „Istenben nincs veszteségünk, ő megőriz minden veszni látszót”.
Erre a garancia valóban egyedül a Biblia Istene. Ő, aki megváltó művét úgy kezdte, hogy elveszítette mindenét, kiüresítette önmagát. Ő, aki Krisztusban elszenvedte az agónia minden fájdalmát, akin megmarad a szenvedés jele, és ezért képes az együttérzésre. Ő, aki az előre látható szenvedés ellenére, a nagyobb jó érdekében vállalta a világ teremtését. Ő, aki nem kívülről, a kispadról vigasztal, hanem a kereszten társa lesz minden szenvedőnek.
A feltámadás fényében minden szenvedés, minden veszteség, minden halál új arcát mutatja. Jóbé, Hiszkijáé, Pálé, Krisztusé. Bizonyos szituációkat valóban nem lehet túlélni. Aki életben marad, az is átformálódik. Gondoljuk csak át, mi mehetett végbe Mária pszichéjében a Golgotát szemlélve!? A megváltástörténet alapján azonban biztosan állítható: a halál vagy a halál látványának elszenvedése nem a vég, hiszen minden tragikus eseményben ott rejlik a megújulás magja, hiszen csak annak a pusztulása lehet tragikus, ami szeretetre méltó, ami pedig szeretetre méltó, azt Isten őrzi, és Krisztus feltámadásának ereje által bizonyosan életre kelti egy napon.
Mindezek után mit is mondhatnánk azoknak, akik jelenleg szenvedik egy tragikus esemény fájdalmát? Egyrészt biztosak lehetnek benne, hogy „Isten – ahelyett, hogy magyarázatot adna rá – osztozik szenvedésünkben.” (Nicholas Wolterstorff) Másrészt a halál és az elmúlás tapasztalata iskola is számunkra: mivel az ilyen szituációkban minden emberi erő végesnek bizonyul, alázatot tanulhatunk általa. És éppen ez az a lelki tulajdonság, ami legszükségesebb az üdvösségünkhöz.
Basa Viktor
Feltöltve: 2014.03.02.
