Magdi néni hosszú évekig ápolta otthonában férjét. Találkozásunkkor a közös út örömeiről, nehézségeiről mesél.
– A férje nagyon dinamikus személyiség, sportember volt. Amikor szembesült a betegséggel, már nem tudta folytatni korábbi életvitelét. Hogyan élték meg ezt a váltást?
– Nyugdíj után érezte, hogy valami nincsen rendben. Megállapították, hogy ideg- izom bénulás kezdődött nála. Tudtuk, hogy ez az állapot nem gyógyítható, és nem lehet tudni, hány évünk van még. Mi 31 évig csináltuk végig ezt a lassú- lassú elmúlást. Közösen jártuk ezt az utat, hiszen végig otthon volt, utolsó leheletéig én voltam mellette, és a családja.
– Részt vett a család életében?
– Hogyne, az unokáit tanította, szellemileg teljesen friss volt. Csak a mozgásképességét veszítette el. Fájdalommentes volt számára a betegség, mert mondta, ha fájdalmai lettek volna, nem tudta volna ilyen hosszú időn keresztül végigcsinálni.
– Ön ápolta őt?
– Igen, én otthon voltam. Együtt laktunk a lányom családjával, de ők mentek a maguk útján, hiszen dolgozni jártak. Az unokákkal nagyon sokat foglalkozott a férjem, tanította őket ez alatt a 30 év alatt. Nagyon nagy lelkierővel csinálta végig, magamban még mindig csodálkozom, hogy tudta feldolgozni a betegségét.
– Annak ellenére, hogy a képességei jelentősen csökkentek, amit lehetett, megtett.
– Igen, eleinte minden nap tornázott, mozgatta az izmait, mert ha az ember nem mozog, hamarabb sorvadnak el, míg végül mozgásképtelenné válik. Erre ő nagyon figyelt, ameddig bírta, mozgott, tornázott.
– Fontos volt számára, hogy amiben lehet, megőrizze az önállóságát.
– Igen, hogy minél később szoruljon másnak a segítségére. Én is támogattam ebben. Ameddig lehetett, nem hagytam az ágyban feküdni. Mindig kiültettem fotelba. Volt járókerete, azzal is sokat járkált. Erre nagyon oda kell figyelni, ha valakit lefektetnek, hamar elveszíti azt a képességét is, ami egyébként még aktív lehetne. Az volt a szerencse, hogy amíg jól tudtunk mozogni, minden lehetőséget kihasználva sokat utaztunk, nem voltunk otthonülők.
– Amikor már nem lehetett, tudtak meríteni az emlékekből.
– Hogyne. A szabadságunkat gyönyörű helyeken töltöttük. Amikor még tudott mozogni, az egyik kezem mindig az övé volt, csak egy kézzel tudtam bármit is csinálni. Fokozatosan veszítette el a mozgáskészségét. Eleinte még jártunk színházba, operába is, de aztán már nehézzé vált a hosszabb járás.
– A megváltozott helyzet mindkettejük életét megváltoztatta.
– 57 évig éltünk együtt, és ebből 31 év volt a betegkora. Bizony, kevesebb volt az, amikor egészségben tudtunk együtt lenni…
– Mi segített Önneka helyzet elfogadásában?
– Valahogy soha nem gondoltam arra, hogy elmegy, az utolsó időben sem. Arra figyeltem, hogy mellette lehetek, együtt vagyunk. Lehet, hogy a Jó Isten így akarta, hogy én ne azon töprengjek, hogy jaj, mi lesz akkor. Folyamatosan tettem a dolgomat, amit tenni kellett, és ehhez az Úristen nagyon sok erőt adott.
– Megtanult a jelenben élni.
– Igen. Visszagondolva nem volt könnyű se neki, se nekem.
– Sok tapasztalatot szerezhetett arról, mi az, ami egy beteg embernek fontos.
– Igen, a nyugalom, az ellátás, a beszélgetés. Sokat játszottunk, társasoztunk, kártyáztunk. Az értelmes tevékenység, a foglalkozás nagyon fontos. Szerette a televíziót, este együtt néztük. Én sokszor fáradtan elaludtam közben, de mindig azt mondta, hogy jól van, csak aludjál. Ő nem szeretett korán lefeküdni, de szerette, hogy ha alszom is mellette legyek, ez biztonságot adott neki.
– Fontos volt neki a jelenlét.
– Igen, hogy legyen vele valaki. A végén különösen is ragaszkodott ehhez, gondolom, a biztonság miatt. Az elején még sokszor el tudtam menni otthonról, de a vége felé sokáig 24 órás szolgálatot tettem, csak akkor mentem el, ha a gyerekek besegítettek.
– Mit élt meg nehézségként?
– A kötöttséget, a mozgástér beszűkülését. De feleségként kötelességemnek éreztem az ápolást, és szívesen tettem.
– Mi az, ami örömet jelentett az áldozatos munkában?
– Az együttlét. A másik léte. Együtt lakott a három generáció, így mégis volt egy kis mozgás, nem csak ketten voltunk együtt voltunk egész nap.
– Fontos volt a változatosság.
– Igen, lehet, hogy nehezebben éltem volna meg a helyzetet, ha csak ketten vagyunk. Az, hogy ránéznek egy idősre, vagy szólnak hozzá pár jó szót, nagyon sokat számít…
– Sok figyelemre, és türelemre volt szüksége.
– Az nagyon sok kellett, igen. De fontos volt számomra a kötelességem, amit ma nagyon ritkán vállalnak fel. Amikor megnősült, azt mondta, neki család, és otthon kell. Vállalta, hogy inkább több helyen dolgozik, de azt akarta, hogy én az otthonunkat rendezzem. Biztosítsam az otthon melegét. A család egyben maradt, és nagyon szépen megvoltunk. Erős volt az összetartás, tudtunk gondoskodni egymásról, segíteni egymásnak.
– Ez ma már ritka.
– Igen, a fiatalok inkább elmennek otthonról, pedig az együttélésnek is megvannak az előnyei.
– Ki nyújtott támaszt Magdi néninek?
– A család. Az rettenetes nagy erő. Viszont vigyázni kell, hogy a gyerekek életébe nem szabad beleszólni. Együtt voltunk, de egymást soha nem zavartuk. Mindenki önálló volt, de megbeszéltünk mindent. Nehéz utunk volt, de a Jó Isten így adott szép életet, a nehézségek ellenére. De megküzdöttem, és meg tudtam csinálni. Így volt szép.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.09.30.
