Nemrég egy szöveg mély hatást gyakorolt rám. Nem volt könnyű a nyelvezete, és bár a magyar nyelv már nem okoz nekem problémát, egy – egy mondatot mégis sokszor kellett elolvasnom, hogy megértsem, miről van szó. Megakadtam például, amikor a szövegben a hitről mint egy „kincs birtoklásáról” olvastam. Úgy éreztem, olyan jelentések előtt állok, melyek egymással ellentétben állnak, és miközben próbálom megérteni őket, egyre több gondolat és kérdés, sőt feszültség támad bennem.
Mert egyszerre jutott eszembe az, hogy ha kincsről beszélünk, akkor az valami olyasmi, ami nagyon ritka, mélyen el van rejtve, nehéz megtalálni, és bizonyos erőfeszítés kell ahhoz, hogy elérjük. Ha megtaláltuk, nagy boldogságban részesülünk. A hit pedig úgy jelenik meg bennem, mint egy láthatatlan kötelék, amely összekapcsol a teremtő erővel. A hit kincsét egy olyan lehetőségnek látom, amely születésétől fogva ott rejlik minden emberben, de rajta múlik, hogy él-e vele, keres-e hozzá kapcsolódást vagy nem. De lehet-e birtokolni a hitet vagy bármilyen más kincset? Hiszen akármilyen kincsről legyen is szó, ha megtaláljuk, részesülhetünk a belőle fakadó gazdagságból, de birtokolni nem tudjuk! Ha földi a kincs, akkor azért, mert bármikor elpusztulhat vagy elfogyhat, ha mennyei, akkor pedig azért, mert nincs a kezünkben! Ugyanakkor személyesen birtokolni a hit kincsét azt jelentené, hogy mindenkinek saját útja van a Transzcendens felé, olyan egyéni út, amelyen csak ő tud járni. Így teljesen természetes, hogy sok út létezik, melyek előbb–utóbb találkoznak a célban. Mindegyik út értékes és hozzáad valamit a Teljességhez.
Jó pár napig tódultak bennem ezek a gondolatok. Mit jelent a hit? Mekkora a felelősségünk abban, hogy megtaláljuk-e? Élünk-e vele? Továbbadható? Vagy csak az általa magtapasztalt lelki gazdagság az? Meglátszik rajtunk? Sok kérdés merült fel bennem, de a kezdeti zavarodottság megszűnt, és most már ajándékként élem meg. A megszokott megértési határaimhoz érkeztem meg, és mögötte számomra eddig elrejtett kincseket találtam. Mert éppen a szöveg kezdeti meg nem értése, és a belőle keletkezett feszültség kellett ahhoz, hogy résnyire nyíljon előttem az új tartalmak világa.
Azért írok erről, mert ezt a felfedezést váratlanul az élet más területein is érvényesnek találtam. Például a kapcsolatokban megélt konfliktushelyzetekben. Mert igen, egy nézeteltérésből fakadó konfliktushelyzet fel tud minket kavarni. Elsőként azt éljük meg, hogy a másikat meg akarjuk győzni, utána védjük saját álláspontunkat, aztán tehetetlenséget és kudarcot érzünk, ha ez nem sikerül. És közben egyre jobban nőhet bennünk a feszültség és összezavarodás, mert a másik ugyanazt teszi velünk. Felmerül a kérdés: nem állunk-e éppen akkor nagyon közel ahhoz a határhoz, amely a megértési képességeinket túlhaladja. Nem éppen a konfliktushelyzetből fakadó összezavarodás segíthet-e megtalálni az új megoldásokat az adott helyzetben? Nem éppen akkor nyílhat-e meg előttünk az egymáshoz vezető utak kincse?
Karácsony előtti időszak van. Ez az ünnep minden évben sok előkészületet igényel, talán azért, mert csodálatossá szeretnénk tenni. Éppen ezért nem könnyű, feszültségekkel teli időszak ez. Tekintsünk magunkra ebben a feszültséggel teli időben szelíden és gyengéden. Tekintsük úgy a készületet, mint a lehetőségek idejét. Lehetőséget, amelyben a nekünk szánt, nekünk készült ajándékok kincstára megnyílhat.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.11.30.
