Örök változás az életünk
Nincs továbblépés változás, fejlődés elengedés nélkül. Minden változásnak megfizetjük az árát, kezdve a születésünkkel, amikor méltatlankodva, de elengedjük az anyai méhhez való ragaszkodásunkat. Később elengedjük az ételt, melegséget, biztonságot nyújtó anyai mellet. Elszakadunk, eltávolodunk anyánktól, de vissza-visszaszaladunk, mert nem egyszerű a fejlődés, maradnánk is, kapaszkodunk anyánk szoknyájába, de hív az élet az izgalmas felfedezni valóival. Ez sarkall egy életen át, ez a kettősség munkál bennünk, a maradás, a stagnálás, ami a biztonságot nyújtja, vagy a változás, ami kockázatot jelent ugyan, de testi, lelki, szellemi növekedésünket szolgálja. Az elengedés a fejlődésünk feltétele.
Az elengedéshez bátorság kell.
Veszteségek, csapások, tragédiák
A felsorolt fejlődési krízisek mellett nagyobb veszteségeket is el kell szenvednünk életünk során, mint például egy váratlan baleset, egészségromlás, munkahely elvesztése, anyagi csőd, haláleset, válás. Nem tudjuk leélni úgy az életünket, hogy mindezek elkerüljenek. Hiába tudjuk ezt, ha velünk történik, elveszítjük a biztonságos világba vetett hitünket. Hiszen eddig abban éltünk, csak másokat ér baleset, másoknak ég le a háza, másoknak születik beteg gyermeke. És most velünk is megtörtént, hogy lehetséges ez? Elveszítettünk valamit, ami a miénk volt, vagy azt hittük, hogy a miénk. Elvette tőlünk a sors, az élet, az isten, vagy egy másik személy. Nem mi engedjük el, hanem erővel elragadják tőlünk, hiába mélyesztjük belé a körmeinket. Kapálódzunk utána, mert ragaszkodunk hozzá, azt akarjuk, örökké a miénk legyen. Szenvedünk, tiltakozunk, lázadunk. Azt gondoljuk, az élet igazságtalanul elbánt velünk.
Az elengedés reményt nyújt a talpra álláshoz.
Engedd el! – mondják a jóakarók
Készséggel, de hogyan?
Bármennyire is nehezen viselhető a veszteség következtében fellépő gyász, át kell élni ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Hiba lenne a veszteségek okozta fájdalmat erőnek erejével elnyomni, erősnek lenni, megfelelve mások, vagy önmagunk elvárásának, vagy egyszerűen csak megrettenve a fájdalom súlyától elmenekülni előle. Mielőtt elengedem a ragaszkodásomat ahhoz, amit elveszítettem, előbb el kell engednem mást is. Elengedem a magamról alkotott képet: hogy mindig erős vagyok, mosolygós, olyan ember, aki mindent megold, akinek jól mennek a dolgai, aki sikeres, akinek rendben van a házassága, akinek a gyerekei eminens tanulók, akinek nem halnak meg hozzátartozói, de ha mégis, azt emelt fővel viseli. Hagyom, hogy önmagam legyek a fájdalomban. Elengedem a magamnak hazudott, és mások felé mutatott énemet, és megengedem magamnak, hogy sebzettségemet előbb felismerjem, majd megláttassam mások számára is. Csakis így indulhatunk el a gyógyulás felé. Ez a folyamat bizony nem könnyű.
Ez a gyász időszaka, és helye van. Ilyenkor még nem tudunk reálisan gondolkodni, hánynak-vetnek az érzelmek. Komoly belső munka, esetleg egyéni, vagy csoportos segítség, hosszú idő szükséges, amíg elfogadjuk, hogy lehet albérletben is élni, hogy a csődbe ment vállalkozás helyett más lehetőségek is léteznek, hogy az ember halandó, hogy a társunk mást szeret. Ez az elfogadás az elengedés. Ekkor már rápillanthatunk úgy is a történtekre, hogy mit hozott számunkra ez a veszteség, mi volt benne a mi szerepünk, mik a tanulságai.
Az elengedés gazdaggá tesz.
Singer Magdolna
Megjelent a HVG Extra Pszichológia 2015/4 számában.
A szerző honlapja: http://singer.hu/
Segítség a gyászfeldolgozáshoz, gyászcsoportok: www.gyaszportal.hu
Feltöltve: 2016.10.31.
