VII. MODERN KÓRHÁZI LELKIGONDOZÁS EURÓPÁBAN
A rogersi szemléletre épülő amerikai klinikai lelkigondozó-képzés európai meghonosításában Hans-Christoph Piper (1930–2002) és Heije Faber végeztek magas színvonalú úttörő munkát. (7) A hivatásos kórházi lelkigondozás előfeltétele az ön- és emberismeret, az empátia, a nem direktív alapú segítőbeszélgetés módszereinek elsajátítása, a nem verbális kommunikációs szempontok tekintetbevétele, a krízisintervenció módszereinek ismerete, a méltó eljárás a keresztény hagyomány szimbólumaival és szertartásaival, illetve a sajátos intézményi körülmények figyelembevétele. Többé már nem elég az egyes betegeket a gyülekezeti lelkigondozás mintájára látogatni a kórházakban, hanem egy minősítettebb lelkigondozás érdekében nélkülözhetetlen az együttműködés a kórházban az orvosi-ápolói szolgálattal. Ugyanakkor a gyógyító team testileg és lelkileg megterhelő munkájára tekintettel a lelkigondozói kísérést ki kell terjeszteni az egészségügyi munkatársakra is (erre napjainkban is komoly igény mutatkozik az egészségügyi dolgozók körében). A lelkigondozói mozgalom hatásaképp számos országban alakultak hivatásos kórházi lelkigondozói munkaközösségek és ezeken alapuló képzőintézmények, elsősorban a protestáns egyházakban. Az ökumenikus szemlélet térnyerése és a lelkigondozói munka ökumenikus jellege miatt e szervezetek és képzések bármely felekezet tagjai számára nyitottak. A Németországi Evangélikus Egyház kórházi lelkigondozással kapcsolatos 1994-es konferenciájának megfogalmazása szerint a „kórházi lelkigondozás egyházi megbízásból, ökumenikus felelősséggel történik. Egyedülálló egyházi munkaterületet jelent, sajátos adottságokkal és követelményekkel, és nem a gyülekezeti lelkigondozás egyik változata.”(8) Ezen egyedi, a „köztes térben” elfoglalt helyzetéből adódóan a lelkigondozás önértelmezéséhez szükséges, hogy meghatározzuk helyét az egyház szolgálatában és a gyógyítás folyamatában.
VIII. LELKIGONDOZÁS EGYHÁZ ÉS KÓRHÁZ KÖZTES TERÉBEN
A kórházi lelkigondozás lehetőségeit és feladatait nagymértékben meghatározzák a kórház mint intézmény szerkezeti, szervezeti és működési feltételei, ezért szükséges meghatároznunk a lelkigondozás helyét az egészségügyi ellátásban, a gyógyító folyamatban is.
Az orvostudomány szinte lélegzetelállító fejlődésének köszönhetően a kórház napjainkra a korábbi erőtlenül gyógyító, hosszadalmas tartózkodást feltételező intézményből a gyógyulás központjává vált. A hatékony, gazdaságos működés érdekében a betegek ápolására fordított idő a lehető legrövidebbre csökkent, s ez együtt járt az „egyéni tényező” háttérbe szorításával, azaz avval, hogy a betegek beszélgetési igényeire, a személyzet részéről az érzékenyebb bánásmódra, a beszélgetésre szánt időre lényegesen kisebb hangsúly kerül. A beteg személye gyakran elhanyagolható, olykor kifejezetten zavaró tényezővé vált az egyéb fontos, figyelemmel kísért adatok (mint például vérnyomás, vérkép, vérgázértékek) mellett. Ez nagy lehetőséget és kihívást jelenthet a kórházi lelkigondozás „versenyképessége” szempontjából, hiszen ez a fajta szolgálat éppen ezeket az elhanyagolt, szubjektív tényezőket célozza meg, s így hiánypótló szolgáltatást nyújthat az egészségügy számára. A lelkigondozás hatékonyságát számszerű adatokkal alátámasztó kutatások ugyanakkor az egészségügyi intézmények vezetői számára is meggyőzően igazolják, hogy egy lelkigondozói állás létrehozása a kórház számára anyagilag is megtérülő befektetés. Számos magyar és külföldi példa mutatja, hogy a lelkigondozó gyakran közvetítő szerepet tölt be az orvos-beteg kapcsolatban, így munkája révén a több gondot okozó betegek kezelhetőbbé válnak, javul az orvos-beteg kommunikáció, csökken a feljelentések száma. A kórházi lelkigondozó komoly megelőző munkát végez a kiégés szempontjából veszélyeztetettebb egészségügyi dolgozók körében, egy budapesti kórház lelkigondozói szolgálatának utóbbi évi jelentéseiből például kitűnik, hogy az egészségügyi reformok bevezetése óta munkájukban a korábbinál lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott a kórházi munkatársak lelkigondozása. Hasonlóképpen a lelkigondozás időszerűségét erősíti a korunkban egyre nagyobb teret hódító pszichoszomatikus és holisztikus orvoslás szemlélete is, melyek az egészség és betegség dimenziót nem egyes szervrendszerek jó vagy hibás működéséhez kötik, hanem az egész embert és testi-lelki mivoltát jól vagy rosszul működő, összefüggő rendszernek tekintik. A lelkigondozói témájú kutatások ezért gyakran és jó eredménnyel vizsgálják a hit, az imádság, a lelki beszélgetés és az egészség, illetve a gyógyulás összefüggését. (9) Tudományos kutatások támasztják alá a spiritualitás és az imádság fontosságát az egészség visszanyerése, illetve megőrzése szempontjából.
IX. A KÓRHÁZI LELKIGONDOZÁS TÁRSADALMI SZEREPE
A kórházi lelkigondozás társadalmi nézőpontból szimbóluma annak, hogy az Egyház nem hagyja magára az egészségügy nagy társadalmi területét, hanem lelkigondozói, antropológiai, etikai nézőpontból hozzá akar szólni, és kialakításában részt kíván venni. Ez egyfajta interdiszciplináris együttműködést követel meg, melyhez a lelkigondozásnak megfelelő szakmai hozzáértéssel és önérvényesítő képességgel kell rendelkeznie. A kórházi lelkigondozás így hidat képezhet a természettudományos-technikai és az egyházi világ, illetve mindkettő eltérő gondolkodásmódja között. A lelkigondozás jelenléte a kórházban utalás arra, hogy a betegség és egészség nem a természettudományos okozati összefüggésben mutatkoznak meg elsősorban, nem teljesen előre kiszámítható jelenségek, hanem mindig tartalmaznak egy előre nem ismert vonatkozást is. A lelkigondozás jelenléte a kórházban utalás arra is, hogy a tevékenységi területek – a cselekvés, a tett, a beavatkozás – nem az egyedül alkalmazható eljárások, éppúgy fontos a passzivitás, elengedés, elfogadás erényeit is felfedezni – egyszerűen engedni valaminek a megtörténését, a lemondást arról, hogy önmagunk és a világ urai legyünk. A lelkigondozás állandó figyelmével a szenvedésre és a szenvedőkre elmondhat egy „ellentörténetet” a természettudományos uralkodó tudathoz. A kórházi lelkigondozás emlékeztet arra, hogy az élet és az egészség mindig csak feltételesen birtokunk, és törekednünk kell a maradandóbb értékek megragadására.
(7) Az utóbbi években magyar nyelven is megjelent műveik a magyarországi lelkigondozó-képzés alapirodalmaivá váltak: Faber, H. – Schoot, E. an der: A lelkigondozói beszélgetés lélektana. Budapest, 2002.
(8) Idézi Klessmann, M. (szerk.): A klinikai lelkigondozás kézikönyve, i. m. 9.
(9) Lásd például Vandercreek, L.: Scientific and Pastoral Perspectives on Intercessory Prayer. New York, 1998
Forrás: Embertárs folyóirat, 2009:2. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2016.01.24.
