Az alábbi tanulmány célja, hogy képet adjon a kórházi lelkigondozás lényegi küldetéséről és időszerű kérdéseiről. Hosszas fogalmi meghatározások és szemléltetések helyett ezúttal megkísérlem egyedül a történeti megközelítést felhasználni ahhoz, hogy röviden felvázoljam a kórházi lelkigondozás mibenlétét. Tisztában vagyok azonban azzal is, hogy ezen írás keretei nem engednek meg szerteágazó történeti megalapozást, ezért az alábbiakban adott áttekintésben elsősorban azokra a jelenségekre összpontosítok, amelyekben a legkézzelfoghatóbban tetten érhető a jelenkori lelkigondozói gyakorlatra kifejtett hatás.
I. KEZDETBEN
A gyógyítás történelmi gyökereihez visszanyúlva láthatjuk, hogy az orvoslás és a testi bajok kíséretében megjelenő lelki szükségletek kielégítése hosszú időn keresztül szerves egységben zajlott. A pogány népek a betegséget nem természetes okokra vezették vissza, hanem az ember megromlott viszonyára az istenséggel. Például az ókori Babilonban is megfigyelhető a betegségek és a bűnök összefüggésének feltételezése: az ásatások során talált orvosi agyagtáblák szerint a babiloni orvos megadta a lehetőséget betegének, hogy eldöntse: orvoslással vagy amulettel kívánja-e magát kezeltetni. Ha az amulettet választotta, akkor az orvos varázsigéket mondott, mivel hitviláguk szerint a betegségeket az istenek bocsátották az emberekre bűneik büntetéséül. Izrael népe a pogány népekhez hasonlóan azt tartotta, hogy a betegség Istentől származik, elsősorban a bűnökért kapott büntetés, így a gyógyulás is csak Istenen keresztül lehetséges. Izrael elképzelése szerint Isten azért bocsát betegséget a jó emberre is, hogy megpróbálja. Jézus Krisztus szemléletében és az első keresztény gyülekezetekben megjelent a betegség jelenségének újbóli átértékelése. A hippokratészi orvostudomány lemondott a reménytelen, gyógyíthatatlan esetekről (az ókori orvosok aggodalom nélkül megtagadták az orvosi segítséget a gyógyíthatatlan betegektől), s a gondozottak ellátása sem irányult minden betegre, csupán a barátokra és ismerősökre. A keresztény gondoskodás azonban a beteg embert felebarátjának tekintette, sőt a szenvedő Jézus Krisztus képmásaként különös megbecsülésben részesítette. Az ókeresztény időkben a testi gyógyítást mindig összekötik a „lelkigondozással”, lelki gyógyítással. A püspökök alkalmanként gyógyító funkciót is elláttak, orvosok is voltak. Az apostoli levelek tanúsága szerint a beteg-lelkigondozás szerves elemei voltak az imádság, a megkenés szent olajjal (a betegek kenetének előképe), a gyónás és valószínűleg az áldoztatás (az úrvacsora kiszolgáltatása) is. Már itt megfigyelhető a betegekkel törődés szakosodása: a betegek lelkigondozása nem minden hívő kötelessége, hanem az erre kijelölt tisztségviselők feladata volt. Mivel a hívek pogány orvosokhoz nem fordultak, s kevés volt a keresztény orvos, a papság közül egyesek elsajátították az orvoslás tudományát is. Míg a görögök Hippokratész idejében szétválasztották a papi és orvosi feladatokat, az orvosi segítség ezzel a kereszténység világában újra a papok kezébe került, s hangsúlyt kaptak a lelkigondozás és az orvostudomány közti kapcsolódások és párhuzamok.
II. SZERZETESEK
A létrejövő szerzetesség különös mértékben szentelte magát a betegek és szegények ápolásának. A bencés regula a kolostori közösség beteg tagjainak gondozását különleges kötelességé teszi, mivel a betegekért végzett szolgálat magának Jézus Krisztusnak a szolgálata. A szenvedők a kolostorokban is testi-lelki gondozásban részesültek, jóllehet itt már kiszakadtak a családi közösségből. Ez ugyanakkor nem jelentett még olyan fokú elszigetelést, mint a mai kórházak világa, mert vallási, nevelési-oktatási, szociális intézmény lévén a kolostor még biztosította a betegek és egészségesek természetes együttélését, a gyógyulás közösségi hátterét, a lelki gondok feltárásához és megoldásához szükséges kapcsolatrendszert. A kolostori élet így, akárcsak korábban a gyülekezet, a betegeket és a rászorulókat az „egészségesek” nagyobb közösségébe vonta be. A kolostorok mellett a gyógyító rendek hospitályokat alapítottak. A kifejezés latin eredetijének jelentése: vendégszeretet, vendégfogadó, vendégszállás. A szótörténeti háttér mutatja az intézmény jellegét – a hospitály nem kórház volt, hanem a szükséget szenvedőket ellátó összetett intézmény, menedékhely, szegényház és fogadó. Életformájában az istentisztelet, a lelki és testi gondozás egyenrangú tevékenységek voltak. A betegséget a bűn következményének és megnyilvánulásának tekintő szemlélet a betegek lelkigondozásának vallásos és erkölcsi jelleget adott: nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a betegek meggyónják bűneiket, részesüljenek a szentségekben, rendszeresen misét hallgassanak. Még a kórházak építészeti megoldásában is megfigyelhető ez a törekvés.(1) A hospitályokban már megjelentek a világi intézménnyé válás első jelei is, vezetésüket egyre inkább világiak vették át. Ennek ellenére a hospitályok életében még egységet alkotott az istentisztelet és a testi-lelki gondozás. A lelkigondozás ebben a korban magától értődő része volt a betegápolásnak. A XVI. századig fennálló lelkigondozási rendszernek meghatározó hátteret adott az a fentiekben vázolt szemlélet, mely a betegség és a bűn összefüggését feltételezve a betegséget lelki gyógyszernek tekintette, mely a beteget tökéletességre segíti. A középkorban alapított női és férfiszerzetesrendek és polgári rendek gyakran kifejezetten a betegek testi-lelki ápolására jöttek létre, mint például a Szent Erzsébet betegápoló rend, a Lázár-rend (a poklosok ápolására alakult), a Szent Antal-rend (a Szent Antal tüze nevű betegség gyógyítására), az Elek-testvérek rendje (fertőző betegek és elmebetegek ápolására), a Szentlélek-rend (kórházai az orvostudomány fejlődésére is jelentős mértékben hatottak).
– folytatjuk –
(1) „Az ágyak a termekben a kápolna felé irányultak, úgyhogy minden beteg a saját ágyában vehetett részt az istentiszteleten.” Idézi Klessmann, M. (szerk.): A klinikai lelkigondozás kézikönyve. Debrecen, 2002, 39.
Forrás: Embertárs folyóirat, 2009:2. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2015.12.31.
