III. BETEGÁPOLÓK
Az újkorban alakult új betegápoló rendek (lazaristák, irgalmas nővérek, betegápoló irgalmas rend, kamilliánusok) mindig alkalmazkodtak az egyes tartományok, városok helyi szükségleteihez és gazdasági viszonyaihoz. Szabályzataikban a mai kor lelkigondozása számára is számos megfontolandó gondolatot fedezhetünk fel. Így például Lellisi Szent Kamill (1550–1614), a kamilliánusok, vagy más néven „a jó halál testvérei” társulatának alapítója így ír rendtársairól (zárójelben, dőlt betűvel jeleztem az idevonatkozó mai lelkigondozói kifejezéseket, kulcsszavakat): – baráti kapcsolatot alakítanak ki a beteggel (partneri viszonyulás a klienshez); – érdeklődésük központjában a szenvedő ember áll (kliensközpontúság); – minden beteg válsághelyzetbe kerül, ezért egyéni segítségre van szüksége, nekik az adott válsághelyzetben kell segíteni (személyre szabott lelkigondozás); – gazdag közösségi életet élnek, kicserélik tapasztalataikat, segítik egymás továbbképzését (csapatmunka, esetmegbeszélés, szupervízió, továbbképzés).
IV. AZ IPAROSODÓ TÁRSADALOM
Az egészségügy folyamatos fejlődésével fokozatosan a kutatás, a testi folyamatok megismerése és befolyásolása vált hangsúlyossá, a korábban gyakorolt, a teljes embert szem előtt tartó gondoskodás egyre inkább háttérbe szorult, nemes és fontos, ám másodlagos szemponttá vált. Az iparosodó társadalom számára a legfontosabb a beteg munkaképességének visszaállítása volt, az egészségügy egyre inkább vállalkozó szemmel szervezése pedig még inkább a testi egészség mielőbbi, mondhatni nagyüzemi helyreállítását tűzte ki céljául. Egyre kevesebb idő és energia jutott a betegségek pszichés oldalának megismerésére és gyógyítására, a lelki síkon megélt szenvedések enyhítésére. A XIX. század lelkigondozásának kiemelkedő, de napjainkban szinte alig ismert alakja volt az evangélikus Johann Samuel Büttner (1831– 1905). Két fennmaradt írása (1883, 1897) (2) tanúskodik forradalmi és napjainkban is időszerű lelkigondozói nézeteiről. Büttner mindenekelőtt nagyobb érdeklődést és figyelmet kívánna a klinikai lelkigondozásnak, az egyházi és állami kórházakban egyaránt. Az egyházvezetésnek véleménye szerint ajánlania kellene a fiatal teológusoknak tanulmányaik és gyakorlati képzésük ideje alatt, hogy a kórházi lelkigondozást mint „leendő hivatásuk előiskoláját” tapasztalják meg. (Napjainkban számos külföldi és hazai római katolikus és protestáns teológiai képzés követi ezt az elvet.) A lelkigondozás nehézségeiről szólva Büttner leírja, hogy a többágyas kórtermekben szinte lehetetlen négyszemközti beszélgetést folytatni, az orvosi ellátás elsőbbsége mellett sokszor mennyire háttérbe szorul a lelkigondozás, hányszor ütközik a lelkigondozó az orvosok meg nem értésébe, s milyen nehéz megismerni a személyes környezetétől elszigetelt beteg embert, akiről csak néhány adat áll rendelkezésünkre. A lelkigondozót tovább terheli, hogy rengeteg emberrel kell kapcsolatot létesítenie viszonylag kis idő alatt, állandóan a betegség és a szenvedés légkörében végzi szolgálatát, munkájáról – a gyülekezeti lelkipásztorokkal ellentétben – csak ritkán kap visszajelzést, s így rejtve marad előtte, hogy mit ért el látogatásával. (Mindezek a gondok meglepő módon érvényesek korunk kórházi lelkigondozóinak tevékenységére is. Egy 1240 ágyas városi egészségügyi intézményben például egyetlen, lelkigondozói feladatokat is ellátó kórházlelkész tevékenykedik.) Büttner korát meghaladva felismeri a krízisben rejlő életváltoztatási lehetőséget, a megszólíthatóság esélyét. Fontosnak tartja, hogy kellő ismeretünk legyen az emberről, a betegségek természetéről és a kedélyre, a szellemi és hitéletre kifejtett hatásaikról. Elengedhetetlennek tartja a lelkigondozó önismeretét és hitéletét, felismerve, hogy a lelkigondozó munkaeszköze önmaga.
V. ISTENRŐL A LELKIGONDOZÁSBAN
A lelkigondozás legnehezebb kérdéséről, a spirituális dimenzió bevonásáról szólva Büttner a tapasztalat bölcsességével szól: „Azt gondolom, a lelkigondozás során Isten igéjét először mindig teljesen egyszerű, természetesen kialakuló beszélgetésben kellene átadni, ahol szinte magától keveredik a beszédbe az Isten igéje, olyan észrevétlenül, mint az emmauszi tanítványoknál történt. […] Észrevétlenül belecsempészni Isten szavát a beszélgetésbe szent művészet, mert ha közvetlenül Isten igéjével jövünk, akkor sokak előtt, akik elidegenedtek Isten igéjétől, már előre bezárjuk az ajtót.”(3) További, megfontolásra érdemes tapasztalata, hogy Isten igéje, „ahogy az már a hívő emberben visszatükröződött és feldolgozta, sokkal jobban eljut az emberi lélekhez, mint eredeti formájában”. (4) Fontos helye van az imádságnak is a lelkigondozásban, de óv annak erőltetett, direkt alkalmazásától: „Az imádságnak megvan a maga ideje. A betegágy mellett az imádság a betegért, a beteg fölött és a beteggel együtt mondott ima formájában valósul meg.”(5) Azt a – ma is érvényes – tanácsot adja, hogy a lelkész először is beszélje meg a beteggel, hogy mi legyen az imádság tartalma, mi a fontos számára. A lelkigondozást nem tartja az egyházi személyek előjogának, helyesli a világiak korlátozások nélküli bevonását.
– folytatjuk –
(2) Idézi Piper, H.-C.: Meghívás beszélgetésre – Témák a lelkigondozás területéről. Debrecen, 2003, 7–15. ?
(3) Idézi uo. 13. ?
(4) Uo.
(5) Uo.
Forrás: Embertárs folyóirat, 2009:2. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2016.01.10.
