Kommunikáció és érintés
Mindennapi tapasztalatunk, hogy közléseink jó része nem szavakban fejeződik ki. A kommunikáció különböző csatornái valamennyi kapcsolatban jelen vannak – a verbalitás mellett a nonverbális kifejezésmódok: mimika, szemkontaktus, gesztusok, távolság, érintés egyaránt a közlés lényegi elemei. Maga a beszéd is tartalmaz nem verbális elemeket: hangszínünk, a beszéd hangereje, ritmusa, a szünetek hossza, stb. mind fontos információkat hordozhatnak.
A kommunikációban nem pusztán közleményt adunk tovább, hanem – főként nem verbális úton – kifejezzük érzelmeinket, a másik emberhez és az adott helyzethez fűződő viszonyunkat is. A társas kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen kommunikációs tudásunk és készségeink nagy részét a szocializációs folyamatban sajátítjuk el. Lehetővé teszik számunkra, hogy felismerjük az adott helyzethez illő kommunikációs módot, alkalmazandó szabályokat, valamint kapcsolataink fenntartását, alakítását, építését, és azt is, hogy szükség esetén dolgozzunk a kapcsolat javításán, vagy képesek legyünk kilépni egy „menthetetlen” kapcsolatból, és elengedni a másikat. Kommunikációs tudásunk és készségeink is javíthatóak a tudatos önreflexió, és az önismeret mélyítése által.
Minden kommunikációban – a segítő kapcsolatokban, és a beteggel való kapcsolatban különösen – fontos szerepe van a hitelességnek, vagyis annak, a közléseink harmóniában legyenek a belső valóságunkkal – azzal, amit érzünk, gondolunk. A verbális közléseinkben megmutatkozó őszinteségünknek azonban mindig tapintatosnak, és szeretetteljesnek kell maradnia: csak annyit közöljünk a beteggel, amennyit képes befogadni, és ténylegesen tudni szeretne – kérdéseiből, közléseiből következtethetünk erre.
Gesztusainkban lényeges a természetesség, az oldottságra való törekvés, ami segítheti a beteget a kiszolgáltatottság elviselésében. A megtartott, rendszeres szemkontaktus, a mosoly az érdeklődés, megerősítés jele.
Az ápolási folyamatban kitüntetett szerepe van az érintésnek. A gondozó gyakran a köznapi életben megszokott bizalmas távolság határait is átlépi: belép a beteg intim terébe.
Az érintés születésünktől halálunkig fontos része valamennyiünk életének: nélkülözhetetlen fizikai, mentális és lelki fejlődésünkhöz is. Egyéni élettörténetünk, neveltetésünk, tapasztalataink, a kulturális közeg, amiben élünk, de világnézetünk és értékrendünk is befolyásolja, hogyan viszonyulunk hozzá, mennyire kaphat teret családi, baráti kapcsolatainkban. Jó, ha a gondozási folyamat elején alkalmat adunk arra, hogy a beteg kifejezze az érintéssel kapcsolatos kéréseit, igényeit: mi az, ami jól esik neki, és mi az, amit nehezen visel, esetleg fájdalmasan él meg; van-e olyan dolog, amit nem szeretne.
A megfelelő időben és módon gyakorolt érintés néhány pozitív hatása az ápolási folyamatban:
– hozzájárul a beteg fizikai, mentális, és érzelmi jól-létéhez
– képes megelőzni, vagy csökkenteni a fizikai fájdalmat, csökkenteni a stressz káros hatásait
– javítja a gondozó és a beteg közötti verbális és nem verbális kommunikációt.
Az érintés jótékony hatása a kutatások szerint a gondozó jelenlétének minőségétől, figyelmétől, és nyitottságától is függ.
Azt is fontos átgondolnunk, hogy gondozóként – különösen családtagként – mi magunk hogyan éljük meg a beteggel való fizikai kontaktust. A megfelelő pillanatban egy gyengéd érintés, egy bátorító kézfogás az elfogadás, támogatás jele. Érintésünk kifejezhet gyengédséget, gondoskodást, elfogadást, de lehet hűvös, távolságtartó, esetleg elutasító vagy agresszív is. A beteghez való viszonyunk, kapcsolatunk története az érintésben éppúgy tükröződik, mint a többi kommunikációs csatornán. Az érintés azonban különösen mély nyomot hagy az emlékezetben, nagyon erős információhordozó, ezért az ápolási helyzetben fokozottan figyelnünk kell rá. Emellett a beteg fizikailag gyakran teljes mértékben a másikra szorul: sokszor még ha szeretne, sem tud a fizikai kontaktusban határt állítani. Ebben a kiszolgáltatottságban és védtelenségben teljesen az ápolója tiszteletére, diszkréciójára, tapintatára van utalva. Itt is nagyon fontos a beteg igényeire, szükségleteire való odafigyelés: ami nekünk természetesnek tűnik, az lehet, hogy a betegnek már sok.
Az egyensúly megtalálása az érintés terén a harmonikus beteg-gondozó kapcsolat egyik alapja. Érdemes erre időt szánni (szükség esetén tapasztalt ápolótól, orvostól, vagy lelkigondozótól tanácsot kérve), mert nem csak a beteg életét teszi szebbé, hanem a kapcsolatra és ezáltal a gondozó jól-létére is pozitív hatása van.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.12.20.
