Fejtegetéseimet azzal a reflexióval szeretném zárni, mi is valójában az értelemfelfedezés lényege. Divatos kifejezéssel paradigmaváltásnak is nevezhetnénk, mindenesetre ez a megnevezés nem tartalmazza azt a mozzanatot, hogy a váltás egy „kevésbé helyes”-től a „helyesebb” paradigma irányába mutat. Mert pontosan ez történik minden egyes értelemfelfedezés során, ami minden esetben „kopernikuszi fordulat”, a belső beállítódás átformálódása, a tárgyi világ újraértelmezése, elvek korrekciója; s iránya mindig határozott: a túlhaladottól, a nem megfelelőtől, a méltatlantól az időszerű, a megfelelő, a méltó felé halad. A váltás lezajlása lehet lassú vagy gyors, fájdalmas vagy kellemes, ám az értelemfelfedezés ormán mindenkoron ugyanaz a csillag világlik, mutatván az utat azon paradigma irányába, ahová a belső hang is – ami nem hazudik – vezetné az embert; s ami a legnagyobb összhangban van a személy adott fejlettségi fokával.
Viktor E. Frankl írásaiban találó aforizmákra bukkanhatunk, amelyeket az ilyenfajta paradigmaváltások kapcsán fogalmazott meg a pszichoterápiai gyakorlat számára. Például:
„Nem az a fontos, hogy mi mit várunk az élettől, hanem az, hogy az élet mit vár el tőlünk.”
„A szenvedés értelme nem abban rejlik, hogy mit, hanem abban, hogy hogyan szenvedjük el – hogyan viseljük szenvedésünket.”
„Minél inkább a saját örömére helyezi valaki a hangsúlyt, annál távolabb kerül az örömtől.”
„Aki megpecsételtnek tartja a sorsát, nem képes arra, hogy fölébe kerekedjék.”
Az a páciens, aki megérti és megszívleli ezeket a szavakat (internalizálja, mondhatnánk szaknyelven, s e szerint is cselekszik), lelkileg egészségesebben él, mint korábban – tudniillik értelmesebben. Valami értelmeset fedezett fel az élete számára. Az értelem tehát – fogalmazhatunk így is – a maga legátfogóbb jelentésében a lét optimális értelmezése,a világ kulcsa, a teremtés gondolatának paradigmája. Fajunk soha nem fogja megfejteni ezt a paradigmát, aminek ugyanakkor soha nem léphet a helyébe az emberi szellem számos tévelygése és elvétett választása, azonban mindenki számára adott a lehetőség, hogy apró lépésekben bár, de közeledjék hozzá.
Viktor E. Frankl nyomdokain haladva újból és újból megtapasztaltam pszichoterápiai gyógyító munkám során, hogy súlyos viselkedési zavarokkal küszködők, szorongásos neurózisban szenvedők, sőt depresszív, kétségbeesett emberek, miután egy új és jobb paradigmát állítottak belső értékeik középpontjába, amire az értelem felfedezése nyomán bukkantak, képessé váltak egy teljesen megváltozott, a természet törvényeivel harmonizáló, emberhez méltóbb életvitelre. Hadd támasszam ezt alá néhány páciensem vallomásával:
„Amióta csak emlékszem, mindig gyámoltalan áldozatnak éreztem magam. Nem fogytam ki a panaszból: mi mindent követtek el ellenem mások, mivé tettek engem. Ma már tudom: a fontos az, én mivé formálom önmagam.”
„Korábban azt hittem: az a legfontosabb, hogy az ember kötetlenül szabad maradhasson. Csak nehogy alá kelljen rendelnem magam valakinek! Ma már egyértelmű számomra: az igazi szabadságot az jelenti, amikor az ember szabad akaratából veti alá magát saját elhatározásainak.”
„Hányszor szidtam a gyermekeimet rendetlenségük miatt. Minden eredmény nélkül. Egy idő óta szeretetre méltó tulajdonságaikért dicsérem őket, s azt veszem észre, hogy mindinkább megpróbálnak rendet tartani maguk körül.”
„A férjem halála után vég nélküli gyász szakadt rám. Meg voltam róla győződve, hogy semmi nincs a világon, ami megvigasztalhatna. Míg valaki azt nem mondta nekem: o inkább arra lát okot, hogy irigyeljen, semmint hogy vigasztaljon, mert csak kevés embernek adatik meg egy olyan hosszan tartó boldog házasság, mint amilyenben én éltem. Akkor elnémultak a panaszaim, s helyükre megelégedettség lépett.”
„Éveken keresztül feleslegesnek éreztem magam. Reggelente munkába mentem, este haza, s az egyik nap olyan volt, mint a másik. S akkor megismertem egy béna asszonyt, s összebarátkoztunk. Most nálam lakik. Mindenki csodálkozik, hogy miért vettem magamra ezt a terhet, én azonban csak azóta érzem, hogy van értelme az életemnek.”
Mi vezetett mindezen emberek esetében a fordulathoz? Nos, nem más, mint vagy egy látomás: annak víziója, hogy szolgálatára legyenek valaminek, vagy jót tegyenek valakinek, ami hihetetlen képességeket ébresztett bennük, mert ki akarták teljesíteni ezt a látomást; vagy pedig egy élmény: egy kulcsfontosságú, egy fordulatot hozó élmény, csúcs-élmény, ahá-élmény, a találkozás élménye, ami azt közvetítette: de hiszen ez jó – jó, hogy vagy! Katartikus élmények közvetítéséhez nincs szükség terapeutával folytatott beszélgetésekre; számtalan más módon el lehet jutni a felismerésig, s minden „Te” alkalmasnak bizonyul e tekintetben. Mindegy, hogy ez a „Te” egy szomszéd, egy munkatárs, egy gyermek vagy egy béna asszony. S magunkkal visszük további életutunkra azt a felismerést, hogy mindenki lehet médium közülünk, mindegy, hogy szakember vagy laikus; a másik ember értelemfelfedezésének döntő pillanatában valamennyien szerepelhetünk közvetítőként.
E tekintetben az öregedő ember a legkevésbé sem jelent kivételt, akkor sem, ha élete kései fázisába lépett, akkor sem, ha akadályoztatva érzi magát abban – mert teste már nem engedelmeskedik –, hogy látomásait vagy katartikus élményeit kiteljesítse. Ezen kései fázis „értelemkiteljesítő esélye” éppen a teljes élet paradigmájának megközelítésében rejlik.
Forrás: Elisabeth Lukas: Beteljesülés – értelemkeresés időskorban. Jel Kiadó, Budapest, 2008. (Első fejezet)
A szöveget a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2015.11.22.
