A lelke mélyén mindenki érzi az értelmes élet iránti vágyat. Nem könnyű azonban megválaszolnunk a kérdést: hogyan juthatunk el életünk értelmének kiteljesedéséhez. Mert az életértelem azon kevés értékes adományok egyike, ami sem nem állítható elő, mint valami termék, sem drága pénzen meg nem vásárolható. Természetesen vannak „értelempótlékok”, úgyszólván „művi értékek”. Reklámhadjáratok megállás nélkül szuggerálják azon termék használatának értelmes voltát, amire éppen fel akarják hívni a figyelmet. Politikai pártok saját programjuk értelmes voltáról akarnak meggyőzni, mert arra akarják indítani a polgárokat, hogy őket válasszák. Persze mindez lehet értelmes is: beszerezni egy bizonyos használati tárgyat, vagy egy bizonyos pártra leadni a szavazatunkat. Csakhogy egy ügy vagy egy cselekedet igazi értelmének megvan a maga sajátossága: az értelem magában az ügyben vagy cselekedetben rejlik – egyfajta önmagáért érvelő értelem. Önnön megvalósításra érdemes voltuk és létjogosultságuk tükröződik bennük, ami annyit tesz, hogy az értelem önmagáért beszél. Nincs szüksége arra, hogy kiálljunk érte. Nincs szüksége szószólók hozzáértésére, akik kitartanak mellette, sem tudatlan kortársakra, akik boldoggá válhatnának általa. Az emberrel veleszületett vágyakozás valamennyiünknek teljességgel elegendő egy életen át az értelemkeresés és értelemfelfedezés számára. Ha valóban egymás segítségére akarunk lenni az értelem feltárulkozásához vezető úton, akkor cselekszünk a leghelyesebben, ha egyszerűen elmondjuk: mi az, ami bennünket és másokat holtpontokon lendített át, s milyen eszközök bizonyultak hasznosnak. „Értelmet kitalálni nem lehet, azt csak megtalálni lehet” – írja Viktor E. Frankl, aki egy egész pszichoterápiai irányzatot épített az emberi értelemkeresés és -felfedezés ősjelenségére. S még hozzáteszi: „Értelem receptre fel nem írható, azt csak leírni lehet.” Ezért ebben a fejezetben az értelem megtalálásának leírására szorítkozom, s az olvasóra bízom, hogy ebben a leírásban ráleljen saját életének hasonló mozzanataira.
Eddigi megfigyeléseim szerint az értelem megtalálásának, illetve felfedezésének két fő fajtája létezik. Egyik esetben a meglelt értelem a személy önkifejeződését jelenti, éspedig egy kiteljesedettebb, nemesebb változatban megjelenő személyét. A másik esetben a személyt olyan benyomás éri, aminek révén léte tágabb értelemben vett, nemesebb formában tárul fel előtte. Mindkét esetben megváltozik a személy addigi adott állapota, intenzív életlehetőségek s személyisége fejlődésének lehetőségei teremtődnek meg. Eszerint értelem felfedezésére akkor van reményünk, ha befogadó- és kifejezőkészségünk egyszerre „munkálkodik”, ha az ember belső és külső plaszticitása összhangban van a külvilággal, ami aztán változásokat idéz elő. A személy és a külvilág pozitív változásait.
Nézzük meg mindezt konkrét példákon, s kezdjük az értelemfelfedezés első fajtájával, ami azzal van összefüggésben, amikor a személy kiteljesedettebb, nemesebb megjelenési formában jut kifejezésre.
Az első példa
Stefanie Rebensteiner-Zips, egy ragyogóan tehetséges, idős hölgy egyik levelében a következő emlékéről számolt be nekem:
„Emlékszem életem egyik epizódjára. Körülbelül 10–12 éves lehettem akkoriban. Minden figyelmemet lekötötte az az elképzelésem, hogy édesapámnak Karácsonyra egy ládikát barkácsolok borotválkozó szerei számára. Napokon át azon töprengtem, hogyan hajlíthatnék drótból egy vázat, amit aztán hánccsal körbe lehetne fonni, ami az oldalakat, a dobozka alját és tetejét úgy összefogná, hogy szemre is tetszetős használati tárgy lehetne. Ennek mintegy 71 esztendeje. Akkoriban az efféle használati tárgyak értékes ritkaságnak számítottak. S barkácsolást sem tanítottak az iskolákban. Reszelővel és fogóval kellett tehát megmunkálnom egy drótot. Amit előbb egy nagy vasraktárban nem csekély nehézségek és a vaskereskedő fejcsóválása közepette megvizsgáltam, mert egyszerre kellett szilárdnak és hajlíthatónak lennie, majd öt krajcárért megvásároltam. Ráspolyt és harapófogót ugyan láttam már korábban is édesapám szerszámos ládájában, de használni még sohasem használtam őket. Mindezzel azt akarom mondani: mennyire magával ragadott az ötlet, hogy ezt a karácsonyi meglepetést készítem el édesapám számára. Bár egyáltalán nem tudtam, kivitelezhető-e az az ötletem, hogy a drót váz hánccsal befonható, ám céltudatosan fogtam hozzá, hogy kipróbáljam, és – sikerült! A ládika kis remekmű lett. Kitelepülésünkig édesapám nap mint nap kézbe fogta.”
A második példa
Saját élményem: A Jóisten egy ajándékot helyezett a bölcsőmbe – ami minden személyes érdem nélkül való igazi adomány – azt a tehetséget, hogy könnyedén tudok írni. Könnyedséggel fogalmazok szövegeket. Azonban nem tudtam erről a tehetségemről. Már iskoláskoromban írtam történeteket, balladákat, hangjátékokat, ám nem tudatosodott bennem, hogy mind e mögött puszta szórakozásnál több is rejtőzne. Aztán jött az egyetem, majd családalapítás és pályakezdés, s nem volt időm arra, hogy tovább hódoljak ennek a kedvtelésnek. Növekvő praxisommal együtt járt azonban, hogy egyre gyakrabban kértek fel legkülönbözőbb témájú pszichológiai előadások megtartására, s hozzáláttam – szóban kevésbé összeszedetten, mint írásban – előadásvázlataim kidolgozásához.
1979 elején tanárom, Viktor E. Frankl látogatott el hozzánk, akinek elküldtem egyik előadásom kéziratát, hogy néhány információt kérjek tőle, illetve megkérjem a kézirat korrektúrájának elvégzésére. Jóindulatúan nyilatkozott a szövegről, s még mosolyogva annyit mondott: már csak azt kívánja, hogy még halála előtt megjelenne egy könyvem, amiben leírnám az általa alapított pszichoterápiai irányzat, az ún. logoterápia gyógyításban való alkalmazása során szerzett tapasztalataimat. Így mondta: „Ezt még szeretném megélni…” Visszamosolyogtam, s bár hiúságomat nem hagyták hidegen a szavai, cselekvésre azonban nem indítottak. Mindaddig, míg pár nap múlva el nem jutott hozzám a hír: szívműködési rendellenesség miatt beszállították egy klinikára. S akkor már tudtam, mit kell tennem: s két hónapon belül elkészültem az első könyvemmel. S bármily különösen hangzik is, írás közben egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy a kész művet egy kiadó esetleg majd megjelentetheti. Számomra akkoriban csak az a pillanat volt fontos, amikor majd idős tanárom elé lépek – akitől oly sokat tanultam, s oly sok támogatást kaptam –, s átnyújthatom neki a befejezett könyvet. Egyedül a még halála előtt teljesítendő kívánsága volt fontos számomra.
Azóta 15 év telt el, s 15 könyvem jelent meg 11 nyelven. Első művem sikere láttán végre megértettem, hogy olyan adomány részese vagyok, amit kötelességem mások számára gyümölcsöztetni. Egy kívánságnak akartam eleget tenni, s értelemre bukkantam…
A harmadik példa
Isabella Simon a következő történetet mondja el Anton Brucknerrõl (1824–1896), a bécsi zeneszerzőről:
Szerzeményei kezdetben sikertelenek maradtak a bécsi közönség körében. A konkurencia nagy volt, s kiszolgálta az elkényeztetett közönség ízlését. Az események azon a hangversenyen váltak drámaivá, amikor a zeneszerző teljes odaadással vezényelte egyik szimfóniáját, miközben az unatkozó koncertlátogatók a háta mögött egyenként hagyták el a hangversenytermet. Csak az első sorokban tartott ki néhány hűséges zenerajongó. Amikor a befejező akkord után Bruckner megfordult, hogy fogadja a felhangzó tapsot, egy majdnem üres teremmel találta szemben magát. A zenészek – akik szemben ültek a közönséggel, s végignézték, hogy mi történt – kínosan érezvén magukat a történtektől, szintén elhagyták a termet, csakúgy, mint az utolsó vendégek, úgyhogy a végén Bruckner teljesen egyedül állt ott: előtte az üres hangversenyterem, s mögötte az üres zenekari árok.
Megalázottan vette hazafelé az útját, s a Duna mentén bandukolva lehangoló gondolatok gyötörték, talán még a halál gondolatával is foglalkozott. Éjfél körül ért a Kahlenberg-hegy lábánál lévő klosterneuburgi apátsághoz, s önkéntelenül is megállt, amikor meghallotta a szerzetesek apátságból kihallatszó halk énekét. S egy szó a hallgatózó zeneszerző szívéig hatolt: Te Deum. Számodra, Istenem. S akkor mintha gondolatai homályába hirtelen fény gyúlt volna. Elhatározta, hogy mostantól nem esdekel többé a közönség kegyeiért, nem törődik a tömeg tetszésével; az egyetlen, akinek komponálni akar: „Te Deum”. Az Úr dicsőségére – ez legyen minden leendő alkotásának vezérlő csillaga.
„Tedeum” című lenyűgöző opusa meghozta Anton Bruckner számára zeneszerzői pályájának első átütő sikerét. Amikor már nem hajszolta mások tetszését, körülrajongták, amikor már nem volt kiszolgáltatva embertársai ítéletének, kivívta elismerésüket.
A fenti három történetnek azonos a struktúrája. Mindhárom esetben olyan személyről van szó, aki előtt a kezdet kezdetén egy látomás lebeg. Egy alkotásnak kell létrejönnie, a szeretet művének. Még pontosabban: valaki szeretetének jegyében kell a műnek megszületnie. S minden esetben meggyőződik a személy arról – víziójának igézetében –, hogy megerőltetések árán bár, de képes arra, hogy létrehozza az adott alkotást. Ami azt jelenti, hogy felfedezi magában a mű megalkotásának értelemlehetőségét. Egy lehetőséget, amelyben korábban nem hitt. Miközben összeszedetten egy „Te”re koncentrál, az „Én” korábban elképzelhetetlen tartományaira bukkan. Az érintett személy számára a „Te” jelenti törekvéseinek igazi és hamisítatlan célját, ami azonban a mozgásba jövő értelem felfedezésének folyamatában katartikus erejű eszközként szolgál. Igen, mert talán éppen ez az egyáltalán létező legjobb eszköz. Nemde a gyermek is akkor bátorodik fel első önálló lépéseinek megtételére, amikor édesanyja kitárt karjai várják? Az emberré válás eszköze minden esetben a „Te”.
Képet ad továbbá a három fenti példa az értelemfelfedező folyamat időbeli lefolyásáról. Azt mondtuk: a kezdetet az a vízió jelenti, amit a szívünkkel láttunk meg. „Csak a szívével lát jól az ember” – mint ahogyan azt már a Kis Herceg megtanította nekünk. Ez után a cselekedet szükségességének felismerése következik, mert elszánás nélkül a kisgyermek sem tudja véghezvinni tettét. Vízió csak akkor fordul cselekedetbe, ha spontán megfontolások és intellektuális tartalékok lendülnek mozgásba. A művészben sem támadnak elképzelések kognitív háttér nélkül, hiszen arra szükség van a műalkotás megformálásához. Miközben azonban a felismerés elmozdul a megformáltság irányába, az érzelmek is megváltoznak, mint ahogyan ezt a kísérleti pszichológia bebizonyította. Életre kelnek a termékeny feszültség érzései: vállalkozó kedv, várakozásteljes öröm, elégtétel – s a beteljesülés érzése. Amikor a személy a „Te”-re koncentrál, maga is boldog, mert annak hatása alá kerül, hogy önmagát új, kiteljesültebb és nemesebb formában juttathatja kifejezésre. Az értelemfelfedezés fokozatainak tehát a következő a sorrendisége:
LÁTOMÁS – FELISMERÉS (kogníció) – ÉRZELEM.
A víziónak olyasvalami a tárgya, ami „nem-Énszerűt” tartalmaz, ami azonban ugyanakkor mint érzelem hat vissza az „Én”-re. Fontos ennek hangsúlyozása, mert egy olyan látomás, amelyben nem a szeretet indít az adott alkotás létrehozására, hanem megreked az „Én”-ben, netalán sikervágyból és önzésből fakad, egy ilyen látomás nem az értelem megtalálásához vezet, sokkal inkább félrevisz: értelemidegen megszállottság irányába, ami „vak”– mint ahogyan azt a nyelv oly bölcsen kifejezi. A vak megszállottság azonban hosszú távon semmilyen felfedezéshez nem vezet, hacsak nem annak felismeréséhez: a vakság micsoda szakadékaiba képes egy ember süllyedni.
– folytatjuk –
Forrás: Elisabeth Lukas: Beteljesülés – értelemkeresés időskorban. Jel Kiadó, Budapest, 2008. (Első fejezet)
A szöveget a Kiadó szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2015.10.31.
