Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. (Roger testvér)
Tanulmányunkban a boldogság, a „boldog élet” témakörét a személyiségfejlődés szempontjából közelítjük meg, az egyes életszakaszok közül a felnőttkorra összpontosítva. Feltételezésünk szerint a „boldogságot”, a megelégedettséget vagy azt az érzést, hogy „a helyemen vagyok”, részben az adott életkor személyiségfejlődési feladataival való foglalkozás, az életfeladatok megoldása is adja. Úgy tûnik, a boldogság összefügg az életfeladat teljesítésével. Pszichológusként sok-sok boldogtalansággal találkozunk, hiszen az keres fel minket, akinek gondja van. Sok esetben úgy tûnik, az ember azért boldogtalan, mert nem azt csinálja, vagy nem csinálhatja azt, ami életkorából, élethelyzetéből adódóan a feladata lenne. A pszichológiai szakirodalom sokat foglalkozik ennek a jelenségnek egy másik oldalával: a fejlődésben való megrekedés boldogtalansággal és egyéb negatív pszichés tünetekkel jár együtt. (Freud például fixációnak nevezi ezt a jelenséget.(1))
Mindebből az is következik, hogy – a személyiségfejlődés szempontjából – az, ami a boldogságot adja, nem állandó tényező, hiszen minden életkorban más és más az a feladat, amelynek a megoldásán dolgoznunk kell. A fejlődés folyamatosan továbblépést kíván: hiszen minden, ami él, változik. Ez a változás ugyanakkor félelmetes is lehet a vele járó bizonytalanság miatt: az ember folyamatos áttaszítottsága a meglévő biztonságból valahová tovább (ilyen a születés és a halál). Ábrahám történetében ez úgy fogalmazódik meg, hogy a teljesebb élet ígérete csak az „otthon”, a biztonság elhagyásával lehetséges; „az isteni ígéret és áldás elszakíthatatlanul összefonódik az elindulás tényével”.(2)
Az életfeladatokon való munkálkodás és a boldogság kapcsolata a flow-hoz (3) hasonló elven mûködhet: akkor jelent örömet, ha a személy képességeihez mérten optimális a kihívás, a feladat nehézsége. Ha egy fejlődési feladattal túl korán szembesül valaki, a megoldás akadályokba ütközhet, a személy túl nagy szenvedésként élheti meg a helyzetet, esetleg későbbre halasztja a problémával való megbirkózást. Ilyen helyzet lehet például az, ha valaki tizenévesen válik szülővé.
A felnőttkor személyiségfejlődési feladatai
A felnőttkor általános, minden emberre vonatkozó pszichológiai fejlődési feladatait négy kiemelkedő fejlődésteoretikus, Erikson, Meissner, Csirszka és Levinson elméletei segítségével tekintjük át. (4)
Ezen elméletek közös alapja, hogy a személyiség kibontakozását, az önazonosság felé haladást különféle életfeladatok megvalósításán keresztül tartják lehetségesnek.
Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében a személyiség alakulását a csecsemőkortól az időskorig nyolc szakaszra bontotta. Minden életkort egy-egy feladat, más szóval válság (krízis) felmerülése, illetve megoldása jellemez. A szakaszokat Erikson a feladat vagy krízis megoldásának pozitív és negatív kimenetelével jelölte meg. Ilyen ellentétpár például a csecsemőkorban a bizalom vagy a bizalmatlanság kialakulása. (5)
Az elmélettel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy minden életkorban megvan mind a nyolc szakasz feladata, csak az egyes szakaszok esetében máshol van a fő hangsúly. Ez lehetővé teszi azt is, hogy például a bizalom vagy az identitás témakörén életünk végéig „dolgozzunk”. Erikson szemlélete nem determinista: szerinte bármely életkorban visszatérhetünk a nem jól megoldott krízisekhez. Életünk során gyakran megoldunk olyan helyzeteket is, amelyek egy későbbi szakasz kiemelt feladatát jelentik; így például az a serdülő, aki szerepet vállal kisebb gyerekek táboroztatásában vagy hitoktatásában, már a felnőttkor kiemelt feladatába, a generativitásba „kóstol bele”. Fontos az is, hogy az ellentétpárokat (például bizalom–bizalmatlanság) dimenzióként értelmezzük: a két maximum- vagy végpont között bármilyen „értéket” felvehet.
Tanulmányunk témája szempontjából az identitás kialakításának, az intimitásra való képességnek, valamint a generativitásnak a feladatát emeljük ki. Az identitás kialakítását Erikson a serdülőkor fő feladataként jelöli meg, ám számos szerző szerint ez gyakran a húszas évek végéig is eltart. A serdülőkorban csupán az identitás első, kezdeti formája jön létre. (6) Az identitás az élet különböző területein (pályaválasztás, párválasztás, világnézet stb.) való elköteleződések öszszessége; leegyszerûsítve: a „Ki vagyok én?” kérdésre adott válasz. (Ezért is változhat a serdülőkor után is.) Az identitás kialakításának sikertelenségét Erikson identitáskonfúziónak nevezi.
Az identitás alakulásának folyamatában négy szintet írhatunk le két szempont, a krízis (felmerült-e az identitás kérdése) és az elköteleződés (született-e válasz a kérdésre) segítségével. (7) Az identitását elért személy már keresztülment a krízisen, elköteleződött egy hivatás és egy ideológia mellett. Az identitásdiffúzióban lévő személyt az elköteleződés hiánya jellemzi, és nem is törődik különösebben az elköteleződés, a döntések problémájával. A moratórium szintjén a személy tulajdonképpen a krízis időszakában van, aktívan keresi a válaszokat. A korai zárás szintjén a személyt elkötelezettség jellemzi, anélkül, hogy krízist átélt volna; döntéseit valószínűleg nagymértékben befolyásolták szülei vagy környezete. Fontos megjegyezni, hogy ezek a szintek egyrészt a személy aktuális állapotát írják le, vagyis idővel változhatnak; másrészt egy személy lehet különböző szinteken a különböző területek, például a pályaválasztás vagy a világnézeti elköteleződés tekintetében.
Az identitás alakulásakor megélt krízis – más átmeneti időszakokhoz hasonlóan – nagy pszichés megterheléssel jár. Egy huszonnégy éves, végzős egyetemi hallgató így beszél erről egy interjúban: „Nagyon nehéz időszak volt. Ami az ember életének pilléreit adja, az nálam nem csak ingott – volt, ami egy az egyben összedőlt: munka, megélhetés, család, párkapcsolat… Persze részben a személyiségemnek is betudható, hogy ilyen helyzetbe kerültem. […] De ez jó, mert darabokra hullottam, és ezt aztán össze kellett építeni. Amit viszont abból fölépítettem, az már abból a szempontból rendben van, hogy persze, most lehet, hogy újra elveszítem az állásomat, de attól még nem leszek egy másik ember; attól még egészen fixen meghatározott a viszonyom a családomhoz, a szakmámhoz, a párkapcsolatomhoz, a fogyasztói társadalomhoz… Kicsit újradefiniáltam magam, azt hiszem. Egy másfajta önértékelést viszek magammal. […] Megtanultam, hogy a dolgokat vagy akár önmagamat vagy akár a jelenlegi élethelyzetemet lehet máshogy is nézni.”
A fiatal felnőttkor legfőbb feladata az intimitás: a meghitt, közeli kapcsolatok kialakításának képessége. Az intimitásra való képesség feltételezi, hogy a személy az identitása elvesztésétől való félelem nélkül tudjon részt venni közeli kapcsolatokban. Amennyiben ez nem teljesül, elszigetelődik. – A társakkal kialakított bensőségesebb kapcsolatokkal egyidejűleg az Istenhez fűződő viszony is személyesebbé válik, (8) vagyis az intimitásra való képesség az istenkapcsolatban is megjelenik.
A felnőttkor feladata – Erikson megfogalmazásában – a generativitás. A generativitás a másokról való gondoskodás: a következő nemzedék, vagyis gyerekek fölnevelését, illetve az alkotást, valami létrehozásának a képességét jelenti. Ennek ellentéte (vagyis a krízis megoldásának negatív kimenetele) a stagnálás: a termékenység hiánya, elakadás az alkotásban, a másokról való gondoskodás helyett az énközpontúvá válás.
Érdekességként megjegyeznénk, hogy Erikson a pszichoszociális szakaszok kapcsán gyakran használ olyan kifejezéseket, amelyek vallásos kontextusban is értelmezhetők, így például: „Az élet egyes szakaszaiból eredő vonások: a hit, az akaraterő, a célirányosság, a hozzáértés, a hûség, a szeretet, a gondoskodás és a bölcsesség – valamennyi az individuális életerő ismérve.” (9)
– folytatjuk –
Forrás: Hit és emberi boldogság. Új Ember Kiadó, Budapest, 2009. 179-184.o.
A szövegben szereplő utalások:
1. Vö. például Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia. Budapest, 1998, Osiris Kiadó.
2. John testvér: A zarándok Isten. Szeged, 1995, Agapé Kiadó, 23.
3. Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat – A tökéletes élmény pszichológiája. Budapest, 1997, Akadémia Kiadó.
4. Az egyes elméletekről lásd bővebben: Horváth-Szabó Katalin – Kézdy Anikó – S. Petik Krisztina: Család és fejlődés. Budapest, 2007, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola.
5. Erik Erikson: A fiatal Luther és más írások. Budapest, 1991, Gondolat Könyvkiadó; Erik H. Erikson: Childhood and Society. New York, 1963, Norton.
6. Vö. Kézdy Anikó: Krízisek és vallásosság. Serdülő- és ifjúkori fejlődési krízisek és a vallás szerepe a megküzdésben. In Tőzsér Endre (szerk.): Hit és élet a felnőttkor küszöbén. Budapest, 2006, Új Ember Kiadó, 61–84.
7. Vö. James E. Marcia: Az énidentitás állapotainak fejlődése és érvényessége. In Ritoók Pálné – G. Tóth Mária (szerk.): Pályalélektan. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó.
8. Antoine Vergote: Valláslélektan. Budapest, 2001, Párbeszéd–SE–HÍD.
9. Erik Erikson: i. m.
Feltöltve: 2015.08.09.
