(Isten) a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. (1 Pt 2, 9-10)
Nemrég egy ismerősöm megosztotta velem házasságának nehézségeit. Szerinte olyasmi következett be, amire soha, de soha nem gondolt: a házassága mélyponthoz érkezett. Úgy ismerem őt, mint valakit, aki nem adja fel hamar, most is a feleségével együtt kiutat keres ebből a megtört helyzetből, nem elégszik meg azzal, hogy ez majd „csak úgy elmúlik”. De nagyon megterheltnek tűnt. Engem személyesen akkor érintett meg a legjobban, amikor megvallotta, hogy a mélyponton Péter jutott eszébe. Pontosabban Péternek az a fogadkozása, hogy ő aztán soha, de soha… Amikor a gyermekei megszülettek, a legmélyebb tisztelettel nézett a feleségére. Ott volt mellette kitartóan mindenben. Most pedig a számtalan vita következtében mintha minden kétségbe vonódott volna… „Péter győztesen jött ki ebből a megpróbáltatásból – mondta zárásul – rá épült az egyház – de én nem érzem magam olyan erősnek mint Péter…”. Elgondolkodtattak a szavai, hiszen mindnyájunknak ismerős ez az állapot, amikor jön egy pillanat, hogy minden megkérdőjeleződik, amikor úgy tűnik, nincs tovább. És ehhez társul az az érzés is, hogy nem vagyok olyan jó, olyan jó, mint a többiek. Mint Péter, mint a tanítványok, mint mindenki más, akinek sikerült… Nemcsak az ismerősöm – de mindannyian könnyen „csapdába esünk” ilyenkor, és arra vágyunk a legjobban, hogy erősek és sikeresek legyünk (újra), telve tuti megoldásokkal, mert csak úgy lehet ebből tovább lépni.
De valóban így kell? Mert ha Péter életét megnézzük, ő nem volt erős, és sokszor bátor sem volt. Sőt, gyáva volt, makacs és magabiztos! És mégis rajta keresztül valósul meg az egyház… Péter is egy darabig erős akart lenni. Ezt többször ki is fejezte Jézusnak, de hamar elbukott. Ahogy mi is ilyenkor, amikor olyan erősek és sikeresek akarunk lenni mint ő, vagy mint a többi tanítvány. Sőt: olyan erősek akarunk lenni, mint maga Jézus. Önmagunkban keressük az erőt, és ha nem találjuk meg, alkalmatlannak, vesztesnek minősítjük magunkat, és feladjuk a ránk bízott feladatokat. Az említett csapda kulcsa az, hogy végeredményben sem Péter, sem semelyik másik tanítvány, de maga Jézus sem önmagában kereste és találta meg az erőt a feladataihoz, hanem az Atyában.
A Teremtő Istenre való ráhagyatkozás nem könnyű feladat, mert azt igényli tőlünk, hogy képessé váljunk belátni saját korlátainkat, megtapasztalni saját gyengeségeinket, elengedni az akaratunkat. De ez a fájdalmas felismerés ajtót nyit Istennek, teret ad neki, hogy többé nem mi, hanem Ő éljen bennünk. Nem a mi erőnk, hanem az Ő Lelke által lássuk magunkat és szeretteinket.
A Péter leveléből származó idézetben Isten hívása hallatszik. Meghívása az Ő világába, a saját világosságára, az Ő Országába. Ezen a visszavonhatatlan híváson, az Ő elhívásán áll a mi erőnk és alkalmasságunk. Nem vagyunk többé egyedül, és magányosak. Ő velünk van mindig és mindenkor. Tőle kapjuk az élethez szükséges erőt. Tőle van mindenünk, amink van, amik vagyunk és a helyes irányt is Ő adja meg. Nekünk csak rá kell hangolódnunk az Ő frekvenciájára. Éppen ezért a fenti Ige másik legfontosabb üzenete: hogy Nélküle nem megy – azaz egyedül nem megy. A jóság, a szeretet, a béke és az öröm – mindaz, ami a legfontosabb az életünkben, Vele és Benne valósul meg. Az Ő Lényegéhez tartozik. Ha ezt észrevesszük, „az Ő emberei vagyunk”, az Ő népéhez tartozunk és az emberi küldetésünk beteljesedik.
A józan ész azt mondaná: a pozitív gondolkodás rajtam múlik. Erőmön, sikereimen, barátaimon vagy éppen a családomon. Azon, amit elértem. És igaz, ezekért is meg kell küzdenünk. De a küzdelmünk hiábavaló lenne, ha nem vennénk tudomásul benne Isten hangját. Ha nem vennénk észre az Ő útjelzőit és azt, mennyire rászorulunk az Ő világosságára, hogy ne tévedjünk el. Világosságára, amely megtisztítja a lelkünket, és újra rendet teremt bennünk. A pozitív gondolkodás Isten hangjára hangol minket, az Ő Országában horgonyozik le és ez – ha meg is kell szenvedni érte – maradandó forrás, amely megtart a nehézségekben.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.03.19.
