Sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon mit is jelent valójában a Kánaán földje, az ígéret földje, az Isten által örökségül adott föld fogalma? Bármennyire is szeretném elképzelni a tejjel és mézzel folyó területet, számomra a képet zavarossá teszi egy tény. Az, hogy sosem volt békés, boldog terület Kánaán. És gondolom, az Izraeliták sem ezt várták, amikor végre megkapták a területet.
Mert kiderült: ott náluk sokkal erősebb népek laknak, és meg kell küzdeni ezért a területért, meg kell szerezni, belakni, és utána megőrizni. Mi több – mindehhez az Úr nem adott megfelelő eszközöket. Sőt! Gondoljuk Gedeonra vagy Dávidra Góliáttal szemben, akiknek az eszközei elég gyengécskék voltak… És valóban ezért kellett évtizedeket a pusztában tölteni? Ez az a FÖLD ?
Mondjuk azt, hogy igen: Akkor miféle „földről” van itt egyáltalán szó? Ha nincs is rögtön kezünkben a válasz, egy biztos: más volt az az ember, aki egyszer oda elindult – tele saját elképzeléseivel, energiával, reményekkel – és teljesen más az, aki megérkezett. Mert egy dolog valószínűleg megtörtént: aki megérkezett, út közben ismeretet szerzett Istenről. Arról az Istenről, aki elhívott, és Aki ezen az úton megtartott. És az ember menet közben megtapasztalta saját magát is, azt, hogy hogyan viselkedik különböző helyzetekben, hogyan bánik másokkal, és végső soron, hogyan viszonyul magához Istenhez. Tiszteli Őt, de rögtön el is fordul tőle, szereti, de fellázad ellene, segítséget kér, de a maga feje után megy. Hűtlen, miközben a másik Fél nem az. Menekül, miközben a Másik gondosan vezet, bosszút áll, miközben a Másik folyton megbocsát és megbocsátásra hív. És ez a tapasztalat a vándorlás évei során kinccsé válik: kapcsolattá alakul a láthatatlan Istennel, bizalmat szül , amely a hosszú úton csak mélyül és megszilárdul.
Amikor Jézus azt mondja: Isten Országa közöttetek van, Isten Országa bennetek van, vajon nem ugyanarról a „földről” beszél-e? A tejjel és mézzel folyó föld nem egy földrajzi terület, nem egy konkrét hely, sokkal inkább küzdelmes állapot, amelyben nemcsak magunkat, hanem főleg Istent ismerjük meg. Ahol Hozzá csiszolódunk. A „tejjel és mézzel folyó földet” csak Istennel együtt találjuk meg…. Figyelve Rá és a kapcsolatra, amelyet Ő épít, amikor közeledik felénk, amikor megszabadít mindentől, ami nem az Ő Szeretete, ami zsarnokul fogva tart és uralkodik rajtunk: a közönytől, a gúnytól, a függőségtől, az uralomvágytól, az irigységtől, a keményszívűségtől, a gőgtől, a büszkeségtől vagy éppen a tehetetlenség érzéstől. Megszabadít és megbocsát.
Ez a „föld” – a bennem való hely – Istené. A Vele való találkozás szent helye. Mindent oda vihetek, ami vagyok. Ami örömteli és ami nehéz. Talán ugyanúgy, mint akkor az Izraeliták: a békétlen gondolataimat és érzéseimet, a zúgolódásomat és sértettségeimet, a kapott sebekből fakadó, panasszal teli világomat és a sokszor áldozat szerepet erősítő értékrendemet is. Hadd konfrontálódjon a világom Istennel. Hadd találkozzon Istennel minden, ami bennem kánaáni, ami pogány, ami Istentől távoli létforma. Ez a szent hely a küzdelem földje. Az állandó csiszolódás helye. Ott tisztul meg minden szenny, amelyet ide hordok, ami enyémmé vált életem során, amit kaptam a környezetemtől, a népemtől, a családomtól. Oda viszem azt, amivel már megküzdöttem, és azt is, amivel még nem. És ha őszinte és bátor vagyok, akkor nem kímélhetem magamat, nem játszhatom el, hogy jó fej gyerek vagyok, aki már rég megbocsátott mindent és mindenkinek, jól tud viselkedni a világgal, minden rendben van… – ha egyszer nincs. Mert nem lehetek jó fej, ha a békétlen háborgó indulatokat még mindig magamban tartom. És ha magamban tartom, másoknak is jut belőle(m)! Ezért ott a „csata” helyszínén – amely valójában Istennel való csata (!) – jó, ha tudatosul bennem, mennyi fájdalmat hordozok, és mennyi fájdalmat okoztak nekem. És mennyire nem tudom ezeket letenni. Mennyire nehéz lemondani a saját igazságszolgáltatásról, saját bosszúimról, saját válaszaimról, amelyeket a bántó, a megalázó, nem igazságos élethelyzetekre adok…
És rá KELL jönnöm, hogy ugyanúgy eszköztelen vagyok ezeknek a legyőzésében, mint akkor Gedeon a 300 emberével vagy Dávid az 5 kövével. Nincs bennem semmilyen erő, hogy ezekkel a sértésekkel és indulatokkal megküzdjek, hogy le tudjam vetkőzni őket, dönteni, hogy mától más ember leszek. Egyszerűen nem tudok egyedül megbocsátani és megtisztulni.
Ha magamban hordom a sértéseket, a harci állapotot, ugyanazt teszem, mint az, aki bántott. Sértettségem lehet, hogy ugyanolyan, mint az övé lehetett, és én ezt továbbadom. Észre sem veszem, hogy végtelen láncba kapcsolódok így be, ha nem keresek segítséget. Ha nem megyek Ahhoz, Aki ebből a láncból ki tud engem emelni, meg tud szabadítani, hogy tovább ne adjam senkinek. Csak így tudok megszabadulni a megbocsátani valóktól: ha hagyom, hogy Isten megbocsátó Szeretetének ereje győzzön bennem ebben a harcban. Ha rájövök, hogy ebben a harcban senki másról nincs szó, csak rólam. Rólam és Istenről. Hogy elsősorban Vele kell kibékülnöm, neki kell átadnom a háborgásaimat, amiket megélek, Tőle kell segítséget kérnem.
És utána könnyen találok békés utat másokhoz is.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.04.16.
