Visegrádi fénykép, Imre Gyurinak
Körül feketecsipkés rom-falak…
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, – csak besétál a szél, –
Itt-ott tátong egy kapuboltozat –
Messziről ide kékell a Pilis –
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.
Körül feketecsipkés gyász-falak.
Mily otthon ez? Mélabú otthona.
Olyan, mint a darabokra tört gyűrű,
Mint a megrepedezett korona.
Ó, életünk, – rom-életünk,
Lehettél volna te is korona.
Feketecsipkés gyász-falak között
A várkút – mondják: feneketlen mély,
Vagy legalább is a szirt gyökeréig,
Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.
A kút torkára kő-káva szorul,
A kő-kávát meg érc-lemez fedi,
Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet
Multunkba mélyen letekinteni.
Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján
Egy kisfiú ül, és kacag, kacag…
Lógatja lábát… Szinte hallani
E himbálódzó víg harangokat.
Nem sejt vidám ülőhelye alatt
Várkutat, iszonyú mélységeket, –
Harangoz… e harangszó, ha leér:
Megcsiklandozza lent a nagy vizet.
Mit neki repedések és romok!
Csak Dunát érez, szelet és napot;
És hátha elvisz nevető szemében
A Pilis kékjéből egy darabot.
Nézzük, – és egybeölelünk vele
Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, –
Nézzük, és e látástól elfelejtjük
Életünket, a tört rom-koronát.
Lehet rom, és lehet reménytelen:
Virág nő rajta mégis: friss virág!
Feltöltve: 2018.05.08.
