Napjainkban általános tapasztalat, hogy az idős emberek megkeseredettek, nem találják helyüket a világban, örülnek, hogy nem most fiatalok, – legtöbbször várják az elmúlást. Elöregedő társadalmunk sok nehézséget szül, melyek át- meg átszövik kapcsolataink rendszerét. Az idősek kirekesztődnek a mindennapi életből, s ez sokszor a családi életben is leképeződik: az időseket gyakran elkülönítik, és mint az emberiség valamely beteg szervét, idősotthonokban látogatják, „kezelik”.
A családokból kiszorult idősek szerepvesztettséget élnek meg, és sajnos a társadalom sem igen segíti elő azt, hogy hasznos egyénekként tekintsenek önmagukra. A szociális ellátásban is sokszor úgy jelenik meg az idős ember, mint kolonc, mint puszta ráfizetés. Márpedig az idős ember nemcsak önmagában és önmaga számára érték, hanem a társadalomnak is.
A fogyasztói szemlélet, a XXI. század emberét mozgató sikerre, és teljesítményre irányultság, az önzéssel teli egyénközpontúság kapcsolataink teljes rendszerét mérgezi: az odaadás, a lemondás, a figyelmesség, az ingyenesség csupán néhány azok közül az emberi értékek közül, amelyek kihalóban vannak a modern társadalomban. A mentálhigiénés szemléletben végzett segítségnyújtásnak hatással kell lennie életünk minden területére, újra erővel telítve az emberi értékeket.
Segítséget nyújtani az idős embernek a pozitív önértelmezés kialakításában hosszú és fáradtságos munkát kíván, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy (újra) felfedezhesse a hitet, reménységet önmagában, és megtalálja léte értelmét.
Az emberről alkotott képünk alakulását sok tényező befolyásolja, hiszen e kép magába foglalja az emberi létről alkotott felfogásunkat: önmagunk elhelyezését a világban, viszonyulásunkat önmagunkhoz, másokhoz és a rajtunk túlmutató valósághoz. Mindebben jelentős szerepe van az énképnek, amely a társas fejlődés folyamán – a társadalomba illeszkedés és a személyiségalakulás által – alakul, és a világképnek is, amely meghatározza hozzáállásunkat az élethez. A ’ki vagyok’, ’mi az én feladatom a világban’, ’honnét jöttem’, ’hová megyek’ (mi a célom), ’milyen úton indulok el e cél felé’ kérdések mind-mind átszövik, és időről időre alakítják emberképünket.
Dinamikus életút-modell
Akik a modern lélektanban az élethosszig tartó fejlődés képviselői, nyilvánvalóan nem tagadják, hogy az életkor megnövekedésével együtt jár testünk biológiai állapotának hanyatlása, és a kognitív képességeinkben változás áll be. Arra hívják fel azonban a figyelmet, hogy mindezek ellenére az egyén személyisége egészen földi élete végéig gazdagodhat. Ezt az a bölcsesség teszi lehetővé, amely az utolsó életszakasz „ajándéka”.
Erik ERIKSON életünk minden szakaszát a növekedés lehetőségeként mutatta be. A személyiségfejlődés tükrében, pszichoszociális fejlődéselméletében nyolc szakaszra osztotta az emberi életet. Minden szakaszban meghatározott egy célt, amelynek elérése csak az adott szakaszra jellemző pszichoszociális konfliktus feloldása során lehetséges. A cél felfogása szerint nem önmagáért fontos, hanem, hogy átvezessen bennünket a következő életszakaszba.
A cél eléréséhez bizonyos kompetenciával kell rendelkeznünk, amelyre éppen az adott fejlődési szakaszra jellemző konfliktus jó megküzdése által tehetünk szert. ERIKSON elgondolásában az időskor jellegzetes küzdelme az énintegritás (kialakult önazonosság, a teljesség megélése) és a kétségbeesés között feszül. Ha az egyén sikeresen oldja meg e konfliktust, bölcsességre tesz szert. Ezt az időskori bölcsességet BALTES így jellemzi: „különleges lényeglátás és ítélőképesség a bonyolult és bizonytalan helyzetekben”.
Az „énintegritás” a múlt eseményeinek (át) rendezése, újraértelmezése, döntéseink és azok következményeinek újraértékelése, az élet értelmének keresése következtében alakulhat ki, s az egyén egységét, az egyediség, a szükségszerű lét és a teljesség megélését jelenti. Feltételezi, hogy az egyén valamennyi kapcsolati szinten kiengesztelődjék. Az integritás ugyanis olyan állapot, amelyet egyfajta megszilárdult belső béke jellemez. Ez teszi lehetővé, hogy valóban felkészüljünk emberré válásunk utolsó nagy állomására: a halálra.
ERIKSON fentebbi elméletéből kitűnik, hogy személyiségfejlődésünk nemcsak élethossziglani, hanem összefüggő egész is. Ez azt jelenti, hogy az egyes életszakaszokban megélt kudarcok, megoldatlan belső konfliktusok szintúgy hatással vannak további fejlődésünkre, mint a sikerek, és a személyiség belső magjának, az énnek megerősödése. Ám nincs biztosítékunk arra, hogy már megszerzett belső tulajdonságaink, kompetenciáink nem inognak meg.
A jelen nehézségei, a rossz megküzdés gyengíti belső, pszichés energiakészletünket, amely hosszútávon az „én-erő” gyengüléséhez, sőt pszichés, vagy akár pszichoszomatikus megbetegedéshez vezethet. Így a jelennek lehet pozitív, de negatív hatása is arra, ahogyan az „itt és most-ban” át- és megéljük élettörténetünket. Időskorban kiéleződnek múlt, jelen, és jövő találkozási pontjai.
Az idős ember számára az emlékezés, a mesélés fontos eszköze az élettörténet feldolgozásának. Jó, ha a családtagok időt szánnak a beszélgetésre, és nyitott szívvel tudják hallgatni a megélt tapasztalatokat. Sokszor azonban a munka, az elfoglaltságok, esetleg az idős emberrel kapcsolatos múltbéli, vagy jelenlegi konfliktusok megakadályozzák ezt. Fontos, hogy segítsük az időseket abban, hogy találjanak „meghallgatót”, és szükség esetén szakember segítségével átbeszélhessék életük értékes, örömteli, vagy fájdalmas élményeit. A mentálhigiénés, lelkigondozói kísérés fontos támasz lehet az életút egységbe rendezésének folyamatában.
Tróbert Anett Mária
(Részlet – Eredeti, teljes írás: Tróbert A. Mária: Az időskori lelkigondozás. Lehetőségek és kihívások. Embertárs folyóirat, 2009:2)
Feltöltve: 2015.05.31.
