Dale bolondos figura volt, ezért is kedveltem meg (Les). Mindig, de csakugyan mindig meg tudott nevettetni. Akár a játszótéren lógtunk vagy a parkban kosaraztunk, akár a vasárnapi iskolában ültünk, vagy kiselőadást tartottunk Mr. Olson állampolgári ismeretek óráján, Dale csak rám pillantott, s nekem menten végem volt. Többször kiküldtek a tanteremből, mert képtelen voltam uralkodni magamon. De mégsem egyedül a móka és a nevetés kötött össze bennünket. Számát sem tudom, hány órán át beszélgettünk a legkülönbözőbb témákról a popzenétől kezdve az aktuális eseményeken keresztül az élet nagy kérdéseiig. Nagy, lélek-feltáró beszélgetéseink is voltak félelmeinkről, jövőnkről és kapcsolatainkról. Barátságunk tehát a legkevésbé sem volt felületes. A viharos tinédzserévekben is ott álltunk egymás mellett, s öreg háborús veteránok módjára segítettük egymást a boldogulásban. Mégis, iskolai pályafutásunk végéhez érve kapcsolatunk megszakadt. Az érettségi bankett után nem láttam többé Dale-t, középiskolai kebelbarátomat.
„A barátok olyan emberek, akiket egyszerűen azért vonunk be az életünkbe, mert jólesik. Barátaink rendszerint nem valami konkrét okból a barátaink, sőt, ha úgy tetszik, minden ok nélkül lettek barátainkká.” (Frederick Buechner)
Vajon hogyan válhat egyszerre távoli emlékké egy bizalmas, jó barát? És vajon feltétlenül rossz-e az a barátság, amely idővel megfakul? Nem gondolom. A barátságok egy része eleve átmeneti időre szól. Ahogyan a cowboyok mérföldeken át együtt terelgetik csordáikat, közösen vészelnek át süvítő viharokat, és élvezik a tábortűz körül a kávé zamatos ízét, majd útjaik elválnak, úgy nekünk is vannak barátságaink, amelyek idővel rendeltetésszerűen véget érnek. Nem elégedetlenség vagy érdektelenség miatt, hanem egyszerűen azért, mert a közös út véget ér. Elérkezünk egy útszakasz végéhez, s ideje továbblépnünk, új barátokat keresnünk.
Látnunk kell azonban, hogy ezek sem kudarcba fulladt kapcsolatok. Az „útitársak” éppoly szükségesek, fontosak és értékesek, mint a tartósabb barátságok, éppen ezért ugyanúgy érdemes időt és energiát fektetni beléjük. Nélkülük nehezen boldogulnánk. Segítenek minket életutunk egy bizonyos szakaszában, s ezért hálával tartozunk. Természetesen sajnálom, hogy elveszítettük egymást Dale-lel (a mai napig elérzékenyülök, ha kezembe akad a fotója), vagy a többiekkel, akikkel valamikor együtt haladtunk az úton. Néha el is képzelem, milyen lenne újra feleleveníteni egyik-másik letűnt barátságot. A szívem mélyén azonban tudom: régi barátaim többségével ma már nem sok közös témánk lenne. A bennünket összekötő kapocs megmásíthatatlanul a múlté, így nem marad más, csak az emlékezés.
Életünk nagy utazását a mellénk szegődő „útitársak” teszik élvezetessé, és bennük éppúgy örömünket lelhetjük, mint „lelki társainkban”. Vagy legalábbis majdnem.
Lelki társak
Greg. Jim. Monty. Kevin. Mark. Rich. Kitörölhetetlen részei az életemnek, némelyikük gyerekkorom óta. Ők hatan többet tudnának mesélni rólam, mint a két bátyám együttvéve. A legjobb barátaim. Jól ismerik érzelmi hullámvölgyeimet és a családi történetemet is. Tanúi voltak szárnyalásaimnak és bukásaimnak egyaránt. Útitársaimmal ellentétben akkor is mellettem maradtak, amikor egy-egy útszakasz véget ért. Nincs az az idő, vagy távolság, ami elválaszthatna minket egymástól. Az évek múlásával mind több és több közös élmény köt össze bennünket; a közös múlt eggyé kovácsol, és akaratlanul is ugyanazon a pályán tart minket. Sokévnyi fáradhatatlan beszélgetés után immár félszavakból is jól értjük egymást.
„Legjobb barátom: hűs forrás a sivatagban!” (George Eliot)
Ma már egyikük sem él a közelemben, de esküvőkön mindig találkozunk, s néha, amikor egymás közelében járunk, meglátogatjuk egymást. Időnként nagy közös találkozásokat szervezünk, sőt néhányan nemrégiben együtt is nyaraltunk. Egy-egy telefonbeszélgetéssel, emaillel, képeslappal és levéllel tökéletesen át tudjuk hidalni a találkozások közötti, olykor meglehetősen hosszú időszakokat. Bár nem vagyunk napi kapcsolatban, egymás életének fontosabb történéseiről mindig tudunk. Számítunk egymásra, és valamennyien ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy együtt folytassuk tovább.
Semmi sem ér fel a lelki társakkal – azokkal a barátokkal, akikkel ősidők óta összetartozunk, és akik néha még saját magunknál is jobban ismernek minket. Szavakkal szinte ki sem fejezhető, micsoda megnyugvás, ha magunk mellett tudhatjuk őket. Dinah Mulocknak mégis igazán jól sikerült: Ó, milyen jóleső érzés, ha van egy biztos kapcsolat, ahol nem kell mérlegelnünk sem gondolatainkat, sem szavainkat, hanem mindent kiönthetünk magunkból, úgy, ahogy van – együtt a búzát és a pelyvát – , tudva, hogy egy vigyázó kéz mind felszedi, megrostálja, majd ami arra érdemes, megtartja, a maradékot pedig a kedvesség leheletével elfújja a messzeségbe!”
Természetesen az ember nem szokta előre elhatározni, hogy egy barátságnak a sírig kell tartania – az egyik eltart addig, a másik nem, ennyi az egész. Vagy mégsem így volna? A régi korokban a barátok esküvel kötelezték magukat, hogy bármi történjék is, örökre barátok maradnak. Ezt tette a bibliai leírás szerint Dávid és Jonatán: „És szövetséget kötött Jonatán Dáviddal, mert úgy szerette őt, mint önmagát.” Ettől fogva mindenben számíthattak egymásra akkor is, amikor sokan árulóvá lettek, s ha kellett, életük kockáztatása árán is megtartották baráti esküjüket.
„A rokonainkat Istentől kapjuk – a barátainkat, hála neki, magunk választhatjuk.” (Ethel Watts Mumford)
Talán a mai barátságokon is segítene, ha már az elején örök hűséget fogadnánk egymásnak, a legtöbb barátság mégsem így kezdődik. Barátaink többségébe inkább csak úgy véletlenszerűen „botlunk bele”. Találkozunk valakivel, kölcsönösen felmérjük egymást, rájövünk, hogy egy nyelvet beszélünk és hasonló az érdeklődési körünk, de mi is történik ezután? Vajon a sors keze irányítja az eseményeket? Nem, ha igazán fontos számunkra a kapcsolat. Mert ha valóban fontosnak tartjuk, akkor elkötelezzük magunkat mellette. Persze nem rendezünk ceremóniát, és nem teszünk ünnepélyes esküt; az elkötelezettség többnyire fokozatosan alakul ki. Néha egészen észrevétlenül kezdődik. Lassanként erősödik az összetartozás érzése, mígnem elválaszthatatlan barátokká válunk. Később visszatekintve láthatjuk csak, hogy megannyi fogadalmat tettünk – apró fogadalmak ezreit, amikor csak alkalmunk nyílt rá. Szavakban sosem esküdtünk fel a barátságra, az inkább csak úgy kialakult anélkül, hogy sokat töprengtünk volna rajta. Valahogy így szoktak egymásra találni a lelki társak.
Amikor életünk egy új szakaszához érünk, az új élethelyzetekben feltűnő új arcok rendszerint fokozatosan kiszorítják a régieket. Az igazi lelki barátságokkal azonban más a helyzet; nem fakulnak meg, fényük nem alszik ki, hanem fáradhatatlanul ragyog előttünk. Az ilyen barátság éppúgy létszükségletünk, mint az, hogy lüktessen ereinkben a vér.
Akkor hát a lelki társak fontosabbak lennének, mint az útitársak? Nem, hiszen mindkettőre szükségünk van. Az a fontos, hogy a barátság itt és most a javunkat szolgája. Egy beteljesedett barátság – bármelyik kategóriába tartozzék is – az egyik legcsodálatosabb dolog, ami az emberrel élete során történhet.
Forrás: dr. Les és dr. Leslie Parrot: Kapcsolatklinika. Harmat Kiadó, Budapest, 2007, 78-82.o.
Feltöltve: 2015.02.08.
