Bárhogyan értelmezzük is az egész-ség fogalmát, a feléje vezető utat minden embernek be kell járnia, önmagával, másokkal és a transzcendenciával való kapcsolatában. Ugyanakkor számomra mindez csakis a teljesség, nem pedig a tökéletes épség vonatkozásában képzelhető el. Ezért is szeretem jobban a „legyetek tökéletesek” evangéliumi követelményének másik, kevésbé ismert és kevésbé etikai színezetű fordítását: legyetek teljesek, amint mennyei Atyátok is az (Mt 5,48). Az eredeti héber kifejezés nem az egyéni feddhetetlenséggel kapcsolatos, inkább arra utal, amikor az ember – abban a helyzetben, amiben találja magát – egész szívvel tesz valamit; egész lényével nyitott, fogékony az élettől érkező megszólítottságra. Ha tehát valaki a teljesség felé törekszik, akkor egész-sége a törékenység és az erőtlenség tapasztalatát, illetve a sebek és a személyiség árnyékos oldalának integrációját is tartalmazza. Amint a leghatalmasabb és legegészségesebb fán is biztos találunk legalább egy görcsöt, úgy az ember sem lehet a szó klasszikus értelmében, maradéktalanul egészséges. Legföljebb többé-kevésbé beteg és többé-kevésbé egészséges állapotainkról beszélhetünk, s hogy melyik pólushoz érezzük magunkat közelebb, az nem elsősorban a külső körülményektől, hanem aktuális pszichés teherbírásunktól, s a velünk történő eseményekhez való belső viszonyulásunktól függ.
Rátekinteni arra, ami valójában van, eltökéltséget és bátorságot igényel. Előfordulhat, hogy aki egészségesnek látszik, a teljessé válás szemszögéből nézve súlyosan beteg, valaki más pedig, akit a társadalom kora, vagy fizikai állapota miatt perifériára szorít, integritás tekintetében messze fölülmúlja az „egészségeset”. Mindenesetre akár egészségesnek, akár betegnek érzi magát az ember, időről időre érdemes föltennie olyan kérdéseket, amelyek segítenek megvilágítani a jelent, mintegy föltérképezve az „itt és most” birodalmát.
Hol vagyok / lehetek igazán önmagam?
Az életem mely területein vagyok leginkább jelen?
Mit csinálok szívesen?
Mi okoz örömet? Tudok-e örülni még?
Mi fáj, és mi lelkesít?
Vannak-e vágyaim? Mit hiányolok?
Képes vagyok-e az elengedésre?
Hogyan hat rám a csönd?
Mire nem gondolok szívesen?
Mit tekintek sikernek, és mi az, amit kudarcként könyveltem el?
Tudok-e nemet mondani és kinek nem?
Mi az, ami kikapcsol, fölszabadít? Jut-e rá időm?
Mit mondanának rólam a családtagjaim?
Miben vagy kiben reménykedem?
Meglehet, saját hogyléte kapujában az ember hirtelen elbizonytalanodik. Nem tudja, mit kezdjen azzal, amit a belső válaszok nyomán talált. Néha lelkesítő, máskor inkább nehéz és fáradságos a színfalak mögé tekinteni. Amire ránéztünk egyszer, hiába szeretnénk, nem söpörhetjük félre úgy, mintha nem is bukkant volna elő. Az evangélium szerint azonban érdemes vállalni a kockázatot. Az igazság szabaddá teszi az embert (Jn 8,32), így a valóság föltárása már önmagában a továbblépés és a kibontakozás forrása lehet.
Rochlitz Kyra
Feltöltve: 2013.12.22.
