A szenvedést megközelíthetjük hasznossága szerint is. Így a harmadik meghatározása is lehetségessé válik. A szenvedés arra szolgál, hogy bennünk gyümölcsöt teremjen és az hasznos legyen számunkra. A hozzáállásunk és a magunkban keresendő magasrendű értékek alapján mondható a szenvedés a bizalom és várakozás szentségének. Bizalom Isten irántunk való végtelen szeretetében. Várakozás az örök boldogságra, a másik világra és az örök hajlékba való megérkezésre. A bizalom válaszol a próbatételre, a várakozás pedig a szenvedés rejtélyére.
Természetesek ezek? Kétséget kizáróan nem. Természetfelettiek, de nem természetellenesek. A kegyelem nem lerombolja, hanem beteljesíti a természetet.
Ez egy számunkra készített csoda: egy a mindennapi csodák közül.
Hozzáállásunknak minden szenvedésben olyannak kell lennie, mint a gyermeké, aki életmentő műtéten esik keresztül. Édesanyja vérző szívvel kéri, hogy ezt a fájdalmas műtétet ellenállás nélkül viselje el. Ekkor ő abbahagyja az ellenkezést, megfogja édesanyja kezét, pillantását az őt óvó szemekre veti, és közben meg van győződve arról, hogy minden az ő javára történik. Elfogad mindent: semmi sem ingatja meg. Ebben a gesztusban a szelídség érdeme van, ez biztos, mégsem szüntet meg semmit a próbatétel valóságából. Az átvészelt borzalmakhoz egyszerűen csak a szeretetet adja hozzá. A műtét alatt kevésbé fogja érezni a kést a gyermek? Nem. Épp ellenkezőleg! Az anya ugyanígy erősebben fogja érezni ezt a fájdalmat. Mindketten annál inkább fogják érezni, minél jobban szeretik egymást. Kölcsönös szeretetük mégis átformálja mindezt. E megpróbáltatás eredménye leg – először a betegségből való felgyógyulás lehet, melynek érdekében a műtét zajlott. Ezt követően egy gyengédebb, hálásabb, áldásosabb kapcsolat jön létre. Másnap mindezek betetőzéseként biztosan bőséges kényeztetésben részesíti gyermekét az édesanya, hogy az megbocsássa neki azt a jótékony mártírságot, melyet spártai keménységű szeretetében megkövetelt tőle. Ha az Istenbe vetett bizalom hiánytalanul teljes, azt látjuk, hogy a negatív romboló elem: a fájdalom elenyészik, akár egy rossz álom. Ha bizalommal tudjuk kimondani: „Isten ver”, akkor ez a „verés” könnyebben elviselhető. Kimondhatatlan bizonyossággal érezzük, hogy Ő, aki elvesz tőlünk valami szeretett dolgot, csak azért teszi, hogy jobbá tegyen, örökre átváltoztasson minket. A bizalom öröme képes egészen megszüntetni a szenvedés ideiglenes átélését. Bár ennek az örömnek oka érdemszerző, érezhető hatása itt sem következik be automatikusan. Nem tér ki a földi törvények elől, melyeknek alá vagyunk vetve. Itt sincs végzetszerűség: a próbatételek, a szabadság és a hősiesség otthonában élünk. Istenre kell számítanunk olyan átadottságban, melyben mi vagyunk a tét. Az Ő jóságára kell számítanunk, minden hátsó gondolat nélkül!
Még egy dolog: Isten jobban, kétszeresen jelen van itt, mint máshol, mert ő itt virraszt.
Mikor van inkább egy anya kisgyermeke mellett? Éjszaka, ha az beteg. A sötétség teljes, hogy a drága kicsike álma zavartalan legyen. A leggyengébb fényt is diszkréten lefátyolozzák. A gyermek nem látja anyját. Az őt körülölelő homályhoz még az öntudatlanság és a delírium sötétje is hozzáadódik. De amikor a leginkább képtelen felismerni közelségét, ő akkor van hozzá a legközelebb: nyitott szemmel hajol a bölcső fölé. Elutasítja a pihenést, mintha az szégyen lenne. Amit leginkább szeretne kicsijének adni, az vér a véréből, hús a húsából, lélek a saját lelkéből.
Isten virraszt az éjszakában beteg gyermekei fölött, ő, a mi Atyánk, anyánk, s testvérünk és legközelebbi rokonunk. Ő, aki a legközelebb van hozzánk. Sokkal közelebb, mint mi saját magunkhoz. Isten virraszt. Ő a virrasztó nagy Isten, minden éjszakának a mindenható Őre. S ezek az éjszakák az ő számára szörnyűek: az értelem, a szív, a test éjszakái, a fájdalmas emberiségre minden órában leszálló bűn sötét éjszakái. Ki tudná megmondani, milyen nagy szeretettel is őriz minket?
Ennek a szeretetnek neve és minősége van: ez a végtelen szeretet.
Nem tudjuk, milyen a végtelen szeretet. Hogy mégis felfogjuk valamennyire, abban az segíthet minket, ha minden egyes tettét a teremtéshez hasonlítjuk. Az az erő, mely minden dolgot a semmiből teremtett, jelen van valamennyi, a lelkünkre irányuló legkisebb ragyogásban is. Oly erővel vagyunk szeretve, mint amilyen erővel életre hívott minket. Ugyanolyan formában szeret, mint ahogyan megteremtett minket. Ha Isten minden létezőt meg tud teremteni abból, ami nincs, akkor szeretni is tudja. Olyan nagy csoda ez, mint a teremtés. Képes ennek a szeretetnek olyan lendületet adni, mely annyira aránytalanul nagy a teremtményhez, mint amilyen a semmi és a lét közötti kapcsolat!
Ez a végtelen szeretet vak szeretet akart lenni, mint minden teljes szeretet. De hogy vak lehessen, nem engedheti még a rossz képét sem annál, aki mindent lát, aki ismeri minden gondolatunkat. Ezért kiüresítette magát velünk, a mi létünkkel. Ez már elégséges volt a mi üdvösségünkhöz, de nem volt elég az ő szeretetének. Ahhoz, hogy elég vak legyen, le kellett fátyoloznia szemét könnyeivel, majd szédülésével, végül pedig vérének fátylával. Ez több, mint ami az üdvösségünkhöz szükséges. Szeretetének ez sem volt elég. Az is kellett, hogy még az áldozatban lemosva se lássa bűnünk szégyenét, s a keresztfára szegezve még az Örök Atyát is szem elől veszítse. Egészen odáig, hogy elhagyatottságát kiáltsa minden teremtménynek. Ő, az Isten, az Isten maga, aki egyenrangú az Atyával!
Miért van a fájdalomban egy megfoghatatlan, abszurd félelem attól, Aki a szeretet? Attól, aki őrült szerelmet mutat a világ felé, aki szeretetből azt akarta, hogy a halál mélységes intenzitással egészen a Személyét érintse, s akiben semmi sem halad a megsemmisülés felé? Ismétlem: az egyetlen dolog, ami megszűnik, az a bocsánatot nyert bűn.
Önök, akik teljesen jogosan ragaszkodnak a létezőkhöz, és a javakhoz, amelyeket Isten adott, ne féljenek semmitől, ha ezeket őbenne szeretik! Minden, amit egyszer ő nekünk adott, erősebb a halálnál. Minden, amit úgy érzünk, hogy végleg elveszítettük, egyszerűen csak Istenre van bízva. Bár a „nála elhelyezett dolog” kevéssé méltó rá, mégis nagy csodává válik az Ő cselekvő kezében!
Semmi sem múlik el, semmi sem hal meg Abban, aki szeret…
Mézner Mariann fordítása
Forrás: Vigilia folyóirat (2014/5, 381-388.) – Az írást a Szerkesztőség szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2015.11.22.
