Szenvedünk, ha magunkban átérezzük, hogy meg vagyunk fosztva valamitől, vagy korlátozva vagyunk. Nélkülözzük azt, akit/amit szeretünk, vagy pedig korlátok emelkednek közénk és szeretetünk tárgya közé. A szeretetünk mértéke szerint szenvedünk. Szenvedésünk ereje egyenlő szeretetünk erejével. Hiszen a szenvedés valamiképpen a szeretet égető és borzalmas árnyéka — a szeretet méretéhez szabott árnyék. Minden vágyakozásunkat követi. Árulkodó árnyék, amely leleplez minket. A szenvedésben a szeretet dinamikája sérül.
A szenvedés realitás, ami olyan erős, mint mi magunk: ellenséges valóság, amely bennünk és ellenünk van. Részlegesen kiiktatja, vagy teljesen leállítja belső hajtóerőnket, egyet az egész világot mozgásban tartó erőből. Ez megfosztottság és hiány, mégis mindenekelőtt egészen valóságosan létezik. A rend és jóság univerzumának általános harmóniájában, amelyben minden létező természete szerint teljes kiteljesedésre törekszik, a szenvedés gyűlölködő idegennek tűnik.
A fájdalom problémáját értelmünk sem foghatja fel máshogy, csak úgy, mint elveszett egyensúly helyreállítását, vagy mint várakozást a megtalálandó egyensúlyra. Az első esetben a rossz büntetése, amely ezzel állítja helyre a megszakadt erkölcsi rendet; a második esetben hitelezés, amely egy másik életben majd jutalmat nyer: ez a halhatatlan lelkek végső, örökké tartó állapota, a rövid megpróbáltatás után.
Tehát már az első megközelítésben természetes intelligenciánk rámutat a szenvedés értelmére, amely a másik életben, erkölcsi síkon mutatkozik meg. Ellentmondást nem tűrve követeli meg ezt az erkölcsi rend, Isten Bölcsességében és Jóságában. Mégis átérezzük, hogy a válasz kitér előlünk. Mit tehet az okoskodás a szeretet sérülésével szemben? Tudjuk, nem téved az értelem, de tisztában vagyunk azzal, hogy azért könnyeinknek is igazuk van: az a mi saját igazságunk.
A gondolataink szárnyalásán túl oldódik meg a probléma. Az egyetlen, aki ezt világossá és kedvezővé teheti számunkra, a mi Istenünk, Ő, aki Szent János szavaival szólva, nagyobb, mint a szívünk.
A szenvedés a keresztény számára sem szűnik meg sem elméletben, sem gyakorlatban. Ellenkezőleg, számára jobban létezik, mint bárki másnak. Jobban érzi, érzékeli mindenki másnál; ha lelke tisztább, és emiatt kevésbé szétszórt. A sokféle tárgy kevésbé tereli el figyelmét, nem választják el ezek sem őt a fájdalomtól. A szó legteljesebb értelmében ismeri és érti a szenvedést. De még a hit minden segítségével sem lehet most a jelenben teljesen megmagyarázni így ezt a mély titkot, a rossz misztériumát. Majd abban a világban érthetjük meg csak teljesen, ahol többé nem lesz könny a szemekben, melyek színről színre látják az Istent. Azonban még akkor is meg fog maradni a titka, hiszen állandósul egy különös nyoma. Igaz, az is csak az Istenben. Hiszen ez a nyom: a mi Urunk öt maradandó sebe. Az utolsó öröksége és az egyetlen emléke a végtelen fájdalomban végtelen szeretettel lemosott bűnnek.
De ha a földön mindig meg is marad a keresztény számára a szenvedés misztériuma, ez azokhoz a hitbéli misztériumokhoz tartozik, amelyek növelik hitét, reményét, szeretetét és érdemeit. Egy a minket tanító csodálatos és termékeny misztériumok közül. Valahol a természet titkai (amelyek számosságuk és komplexitásuk miatt felülmúlnak minket, de amelyeket minőségileg képesek vagyunk felfogni) és a minket teljesen meghaladó hittitkok között helyezkedik el. Ez a misztérium a természeten kívül áll, és a természetfeletti világra készít fel. A fájdalom hordoz valamit a szentségek misztikus lényegéből. Olyan, mint a semmi szentsége, „a valóságos hiányok” szentsége, egyféle fordított szentség. A semmi által hordozott Isten.
A szenvedés általunk, a bűnnel lépett a világba. Isten nem teremtette a fájdalmat. Noha a Tökéletes Lét alkotott mindent, mégis van, ami a tökéletlenség felé irányul. Ennek pedig nem Ő a szerzője. „Semmit se tettél, és semmit sem alkottál a gyűlölet gondolatával, Te, aki maga a Szeretet vagy.” Az isteni jóság csodája folytán csak egyetlen egy dolog irányul a semmibe, mégpedig a megbocsátott bűn.
A szenvedés tőlünk jön. Az „emberi üzem” termékének, a mi siralmas manufaktúránk hozadékának is nevezhetnénk, amelyet megjelöl ez a szegénység és csúfság, ami a mi gyárunk márkájának lenne mondható, ha a jellege nem pontosan a veszteség, a hanyatlás volna. Mert ez inkább hiány, mint alkotás. Mindenekelőtt üresség. A legmagasabb rendű törvények elleni lázadás tönkretette a világ harmóniáját. Mert ezek a törvények nem tűrik a sérelmeket. Ami az igazságosságot illeti, az egyensúly, összhang már részben helyreállt. Hiszen a kirótt büntetés miatt csökkent az ereje és a létben való részesedése ennek a rosszal megfertőzött és a rosszra képes bukott létezőnek, akik mi vagyunk.
Mivel azonban a szuverén isteni szeretet nem tudott elgondolni orvosolhatatlan rosszat, sem olyan orvosságot, amely ne lenne csodálatos bensőséges kapcsolatban a büntetéssel, de még üdvösséget sem a szeretet őrültsége nélkül, ezért a gonoszság orvoslását ennek büntetésébe helyezte, és személyesen saját magát állította a fájdalom középpontjába. Aki leginkább képes az Isten szívébe merült fájdalom minden mélységét felfedni számunkra, az az Örökkévalótól származó Örökkévaló Személy; a Teremtő Ige és Isten méhének Feláldozott Gyümölcse. Őbenne valósult meg Isten és a fájdalom borzalmas személyes összekapcsolódása. Mihelyt Hozzá közeledünk, nála megtaláljuk a szenvedés és a rossz gyökeres és végleges lerombolását. Nem végzetszerű ez minden ember számára, mert Isten csak szabadságot akar az Örökkévalóság játszmájában. Ám találkozhat itt minden emberrel, aki Isten kegyelméből őszintén akar „a Fájdalmak Férfijává” lett Istenfiának testvére lenni.
A szenvedés — bár tőlünk jön — egészen máshonnan származik: egyfajta magasabb rendű igazság és harmónia elsődleges okaként jön létre. Főként pedig másfelé törekszik, hiszen sohasem egyedül érkezik. Isten vezeti, Ő lakik benne. Beléburkolózik az isteni szeretet, és ajtónknál kopogtat. Nem elégszik meg azzal, hogy visszaállítson egy összekuszált rendet. Kapcsolatba akar lépni velünk. A reménytelen sorsúakat szólítja, mert Atya, testvér, és a lelkek szerelmese ő.
A fájdalom tehát mindenekelőtt Isten látogatása a keresztény számára: egy biztos látogatás. A keresztény tudja, hogy a fájdalom e világ nélkülözése, és nem tartalmaz semmit sem ebből a világból, hanem csak Istent képes adni.
Kevés kifejezést használ a Szentírás oly sokszor és titokzatosan, mint a ‘látogatás’ és az ‘isteni látogatás’. Az örömmel és a fájdalommal látogatja Isten az embert: egyikkel is, másikkal is megpróbálja őt. A szenvedés egyfajta megdöbbentő szentség, amelyben az Örök Létező jön hozzánk. A semmi, a hiány, a nélkülözés hordozza Őt: az, ahol már nem egy dolog megléte, hanem egy óhajtott és szeretett dolog hiánya, egy hozzánk tartozó lét hiánya jelzi az Istent, aki képes ez által kegyelmet osztani. Igazi látogatás ez, de titokzatos és misztikus: a Legfenségesebb Lény és a Legnagyobb Szeretet látogatása, de lényünk fogyatkozásában és szeretetünk sérülésében. Az áldás szentsége ez! De jelekben, csak a jelek által fejeződik ki, mint minden szentség. Ezek a jelek a problémát szorongással tetézik. Sötét jelei egy nyelvnek, ami nem földi nyelv, és önmagában még nem is az ég nyelve.
A szenvedés a fordított szentség: a „valóságos hiányok” szentsége. Általa megkérdőjeleződik örök sorsunk, s válaszra vár. Még csendünk is elítél minket. Mint a szfinx a mesében, a fájdalom halottá gyötri azokat, akik nem oldják meg az Istenben a feladott problémát. Ez a semmi fátyla, a részleges halál, ha nem tudjuk szentségként, Isten látogatásaként befogadni, ha nem keressük a homályban mögötte azt a titkos és pontos szándékot, amit az Úr helyezett bele.
Benne jelet kapunk (s mily szörnyű jelet!), anélkül, hogy hasznot húznánk tartalmából. S mivel itt a jel szent, hiszen a tartalom Isten, ezért félreismerve egyfajta szentségtöréssel toldjuk meg értetlenségünket.
A fájdalom mindenekelőtt rejtély és próbatétel: ez a megjelenési formája. „Rejtély és próbatétel szentsége.” A két fogalom szoros kapcsolatban marad. Nemcsak természete miatt tesz próbára minket, hanem azért is, mert rejtélyes. Egyetlen próbatételt sem élhetünk át anélkül, hogy ne haladnánk mindinkább az üdvösségünk vagy a kárhozatunk felé.
A fájdalom kérdésével nem csapódunk be. Némely jel, sorsunk némely szentségi formája nem mutatja ki tartalmának ünnepélyességét, sem fontosságát. De általa Isten jön, akinek szíve a mi szívünkön kopogtat.
„Mit akar az Úr, aki az éjben érkezik?” (mert a fájdalomban minden éjszaka). Minden szenvedés ezt kérdezi. Szegény, megrendült létünk sűrű homályt lát, Isten előtt szembesül lelkiismeretével. Találkozik a saját istenszeretetével és Isten iránta megmutatkozó szeretetével. A sötétségben ütközik e két szeretet. Ennek a fájdalmas találkozásnak lázadó keserűségében szív a szívhez ütközik talán, de vérző szív érint sebzett szívet: sebesre horzsolják egymást. Két szív, akik szeretve megsebzik egymást, íme így ragaszkodnak magyarázathoz, megértéshez:
— „Mit akar tőlem az Úr, ki az éjszakában jön, és ver engem?”
— „Azt akarja, hogy megértsd: szeret téged, sokkal jobban, mint mindazok, akik szeretnek, sokkal jobban, mint ahogy tenmagadat képes lennél szeretni. Azt akarja, hogy te is akard, amit ő akar, mert az ő akarata a te örök, teljes, tökéletes boldogságod. Azt akarja, hogy szeretete segítségével elfogadd a téged sújtó rosszat, ha el kell azt viselned. Vagy pedig hárítsd azt el szeretetének erejével, ha segít az ima és a kegyelem végtelen hatalma: kerüld ki azt! Azt akarja, hogy bármi is legyen a rossz, szeretetében egyesítsd azt a Megváltás kincseivel és az univerzumot üdvözítő erőkkel; hogy menj el egészen odáig, hogy szeretetéért keresed is ezt abban az esetben, ha így képes a világnak jót, Istenednek dicsőséget szerezni. Ha vétkes vagy, s azt érzed, hogy én, Istened Szíve szenvedéssel verlek: tisztulj meg a bűnöd okozta gyötrelemtől a fájdalom által, az isteni vérben. Ha tökéletlen vagy, újulj meg! Ha jó vagy, légy jobb! Ha a fájdalom vértanúságig visz el, menj be egyenesen Atyád örömébe!”
— „Ó Istenem, létünk mélységeiben látogatsz minket, amikor látogatásra érkezel. Ó te, aki a létezést alkotod, a fájdalomban magát a lét gyökereit érinted: s mi kiáltunk megnyomorított létünk mélységeiből. De attól az órától, amikor felismerjük, ki vagy te Atya, te tudod, hogy még kiáltásunk is a te neved. Ha az öröm megnevez, akkor a fájdalom szólít, hív téged… A keresztény számára Neved mindenütt ott van, s vele együtt a Menny.”
Isten mindent a teremtmények javára teremtett. Ezért a célért szabad lelkünk együttműködik Isten tervével. A fájdalomban és minden más körülmény között keressük Istennek e csodálatos tervét. Hogyan közelit minket a fájdalom Istenhez és a tökéletes boldogsághoz? Ez a legfőbb lecke annak a léleknek, akit megrázott a szenvedés. Ahogy „a szolgáló szeme tekint úrnője kezére, a mi szemeink is Istenünk kezére”. Ezek a kezek csak adni és áldani tudnak. Akkor is, ha úgy tűnik, ver minket velük.
Bár a fájdalomnak egyetlen végső iránya van, a végcélhoz mégis több út vezet, s többféleképpen haladhatunk az úton. Néha vezeklésünket keresi Isten, máskor tisztulás, fejlődés, megszentelés vagy hősies csoda van a fájdalomban. Ezek az utak a gyakorlati életben eléggé sötétek és összekuszálódottak, azonban az elmélet szintjén elég könnyű szétválasztani, megnevezni. A tapasztalat képessé tesz arra, hogy minden egyes konkrét esetben felismerjük, mi is lehet a Gondviselő terve.
Más alkalommal Isten csak azért engedi meg szenvedésünket, hogy azt majdan győzelmesen taszítsuk el magunktól, s csodálatos kitartással és szent bizalommal értékesebbé tegyük az Általa támogatott akaratunkat. Nem passzívan értjük meg mindig Isten akaratát. Mert az nem csak azon eseményekből áll, melyeket el kell tűrnünk. A „Fiat voluntas tua” sokszor azt jelenti, hogy „én megtegyem a te akaratodat, bármilyen nehéz legyen is, de megvalósítom a verejtékezés, a könnyeim, a vérem árán is, küzdök az ellenség ellen”. Megengedett, sőt néha kötelező harcolni a sorssal szemben, egészen erőink legvégső határáig. Isten sokszor csak azért ad nekünk egy sokáig beteljesületlen, de jogos vágyat, hogy lássa, hogyan érjük azt el mindenek ellenére, az ő dicsőségére. Minél önzetlenebb, tisztább, Istenhez kapcsolódó az akaratunk, minél jobban illeszkedik egy igen mély szükséghez, egy lényeges feladathoz, annál bizonyosabb, hogy Isten akaratának élő megnyilvánulása az. Meddig küzdhetünk a látszólagos visszautasítások, nehézségek ellen? Ezek isteni rendelésnek tűnhetnek, pedig néha csak azért léteznek, hogy a lélek tegyen erőfeszítéseket, s ezáltal egy sokkal csodálatosabb ajándékban legyen része, mint az elutasított ajándék. Megállapíthatjuk, hogy az örömszerzéshez és a szenvedés megszüntetéséhez először is akaratok összhangja szükséges, de ezt Isten soha, semennyire sem erőszakolja, még akkor sem, ha ezek rosszra hajlanak. Az isteni Bölcsesség nem töri le a szabad akaratot, de az isteni akarat csak akkor szerez boldogságot, ha a mi egyetértésünkben valósul meg.
Isten akarhatja azt, hogy eltávolítsuk a szenvedést magunktól vagy másoktól. Ez utóbbi a leggyakoribb eset: feltétlenül erre hív a szeretet parancsa, mely az isteni természet részeseivé tesz bennünket. Semmi sem világosít meg jobban minket a szenvedésnél: ezáltal képesek leszünk felismerni testvéreink szükségét, vágyát, örömét. Létezik egy szomorú, boldogságos emberi közösség, amely által akkor értjük meg testvérünk szenvedését, ha mi magunk már szenvedtünk. Ez késztet bennünket arra, hogy azt az enyhülést keressünk számukra, amelynek fájdalmas hiányát mi magunk megtapasztaltuk. Egyre inkább boldogságforrásokká válunk a másik számára. Már a legnagyobb nyomorúságunk másnapján a Gondviselés jóságos figyelmessége küld minket, hogy felebarátaink fájdalmát enyhítsük, és jót tegyünk velük.
Sokszor Isten arra vágyik, hogy kívánjuk, keressük a szenvedést, hogy felajánljuk azt valamely csodálatos cél érdekében. A szenvedésnek ez egy másik oldala, mégpedig a cselekvési módja, amely által jóvátétellé, a megváltás szentségévé, az ember és Isten közösségévé válik. A szenvedésben testvéreinkhez, s ugyanakkor az értünk keresztre feszített Istenemberhez is társulunk. Bűnös nyomorúságunkat eredetében érintjük. A szenvedés célja, hogy jótékonyan részt vegyen a világ megváltásában. A világ újrateremtése valósul meg az Úristennel való egység által.
Ez az elsajátított tudomány, ez az átistenítő és a szenvedést mélyen átérző szemlélet kísér a szenvedő testvéreinkhez vezető küldetésben, hogy vigasztaljuk őket, enyhülést nyújtsunk, Isten Országának minden forrásával kiegészítve ezt. A Megtestesült Igével való egység adja az erőt, a lehetőséget a megvalósításhoz. Mi, a szenvedés tanítványai, a keresztény szenvedés által átalakulunk, emberibbek leszünk, és Istenhez társulunk: beékelődünk a Fájdalmak Férfijának misztériumába. Itt teljes biztonságban jobb világot alakíthatunk ki magunk körül, számos betegségéből gyógyíthatjuk ki azt, az áldott világos látással, eszközeink különös teljességével. E csodálatos hatalommal különböző formában hozhatjuk le a mennyből a földre a jótétemények örömteli sokaságát. Az egyetlen, mindent megtartó és átható szeretetben ezeket visszük Istentől a tőle legtávolabbi nyomorulthoz.
Ez a boldogság, ez a jó, amit tennünk kell, sokkal inkább a miénk, mint ahogy azt hisszük. Ahogy Krisztus akarja, a nagy emberi családban egynek minden szenvedése (legyen az anyagi, erkölcsi vagy lelki) lerombolható Isten kegyelmével. Mások nagylelkűsége enyhítheti, vagy legalábbis csökkentheti azt. S ha ez mégsem következik be abszolút és általános formában, az valójában nem azért van, mert hiányzik az „orvosság”, hanem azért, mert hibáztunk, illetve nem úgy alkalmaztuk azt, ahogy kellett volna.
Isten Országa mindenre kiterjedően épül e világban. Ez lehetővé teszi, hogy a legszörnyűbb fájdalom is átalakuljon. Boldog törvényei alól semmi sem bújik ki. Még a legkegyetlenebb halál is „elveszti fullánkját”: eltűnik a földről azok számára, akik elszenvedik azt, és azok számára is, akik szánják szeretteiket.
– folytatjuk –
Mézner Mariann fordítása
Forrás: Vigilia folyóirat (2014/5, 381-388.) – Az írást a Szerkesztőség szíves engedélyével közöljük.
Feltöltve: 2015.11.15.
