Barka Attila 23 éve dolgozik mentőtisztként, emellett mentálhigiénés lelkigondozó a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Munkájában szinte folyamatosan „vészhelyzetekkel” találkozik, és krízisben levőket támogat. A segítségnyújtás kihívásairól kérdeztük.
– Hogyan választotta ezt a pályát?
– 1986-ot írtunk, amikor az egészségügyi szakközépiskolában egy előttem végzett, és már mentőápolóként a mentőknél dolgozó fiú előadást tartott a mentőzésről. Ahogy hallgattam az előadását nagyon megtetszett,amiről beszélt. Már gyerekkoromban tervezgettem, hogy orvos, vagy valami hasonló, gyógyítással foglalkozó szakember leszek. Nagyon vonzó volt számomra, hogy ismeretlen helyszínekre mehetek ki, és nehézségekben kell helyt állni. Egy izgalmas kihívást jelentett nekem.
– Motiválta-e segítő szándék?
– Igen, de nem ez volt az elsődleges. Fiatalként az izgalom, a kihívás dominált. Természetesen vonzott az is, hogy a rászorulóknak segítsek.
– A vészhelyzetek nagy lélekjelenlétet igényelnek. Tapasztalatai szerint milyen kihívásokkal találkozik egy mentős?
– Találkozom olyan határhelyzetekkel, amelyek még most, több mint 30 év után is komoly kihívást jelentenek számomra. Nem ritkán élem át azt a szituációt, hogy egy-egy bonyolult esetnél inkább hátrébb lépnék, hogy odaengedjek valakit, aki majd megoldja a problémát. Ekkor hirtelen rádöbbenek, hogy hiszen én vagyok az, akinek meg kell oldania ezt a helyzetet… Ezt azért mesélem el, mert gyakran a segítői „kényszerhelyzet” – vagyis az a nyomás, hogy azért vagyok ott, hogy segítsek – egyben erőforrás is: segít a koncentrációban, a probléma megoldásában. Sokszor csak később, a beteg ellátása után jönnek elő bennem a helyzetből fakadó pszichés terhek. Akkor és ott nincs időm arra, hogy átérezzem ezeket. Ez a munka a fizikai kihívásai mellett lelkileg is megterhelővé tud válni.
– Hétköznapi emberként is találkozunk olyan helyzetekkel, hogy valamit sürgősen meg kell oldanunk. Hasonló folyamat zajlik bennünk is: az adott helyzetben fogalmunk sincs, hogy hogyan, de megoldjuk. Csak később érezzük át a helyzet feszültségét, kimerítő voltát.
– Így van, pontosan. Nekem nagyon sokat segít a helytállásban az a tény, és tudat, hogy rám van bízva az illető, én vagyok érte a felelős. Úgy tekintek rá, mint egy olyan emberre, akihez nem csak szakmailag van közöm, hanem emberileg is, hiszen rám van bízva, úgy, mintha saját hozzátartozóm lenne. Ez egyfajta belső mozgatóerőként van jelen bennem, ezért nem pusztán szakmai kihívás a mentőzés.
Ennyi év távlatából azt mondhatom, hogy – talán mindnyájunk számára – a legnagyobb kihívás önmagunk legyőzése. Saját félelmünk, bizonytalanságunk legyőzése. Ebben nekem nagy segítség, hogy időnként meg tudok állni, és rá tudok tekinteni saját szerepemre, és a másik emberre. Párhuzamosan fut bennem egy beteg szakmai és emberi kísérése, és a kettő összefonódik. Nem válnak el egymástól, hanem egységet képeznek. Szakmailag csak akkor tudok jól teljesíteni, ha az emberi tényezőket nem hagyom figyelmen kívül. Testvéremként tekintek a betegekre, mint olyan emberekre, akik a saját nehéz életútjukat járják. Amikor találkozunk nyújthatok valamit nekik, amiben hiányt szenvednek. Tudom, hogy nem tudok mindent megoldani, de az adott helyzetben én vagyok az, aki reményt tud adni. Nekem ez nagyon sokat jelent.
– Tapasztalatai szerint annak a személynek, aki bajban van, mire van leginkább szüksége?
– Nagyon sok rosszullétnél voltam már, de még nem találkoztam olyan beteggel, aki gyógyszert kért volna, vagy ellátást. Kivétel nélkül, mindenkinek arra volt szüksége, hogy átélje, hogy biztonságban van. Megtapasztalja, hogy van valaki mellette, aki támogatja. Megélje, hogy nem ez a rosszullét a pont a mondat végén, hanem van tovább. A veszélyeztetettséggel, és akár a végső veszéllyel – az élet elmúlásával – való szembenézés terhét megosztani megnyugtató. Ha azt közvetítem: segítek, nem hagylak itt, melletted vagyok, adok gyógyszereket, amitől jobban leszel… nagy erőforrást nyújtunk a betegnek, különösen, ha emellett a félelmeit és a stresszhelyzetet is tudjuk oldani.
– Mit tehet a hozzátartozó? Mit adhat a bajban, amíg nem érkezik segítség?
– A legfontosabb, hogy békét sugározva tudjon jelen lenni. Emellett legyen hiteles: ha valami nehézséget okoz számára, fontos, hogy ki tudja fejezni. A beteg érzi a hozzátartozó feszültségét, és ez benne is további feszültségeket kelt. Fontos az, hogy a hozzátartozó tisztában legyen azzal, hogy nem mindenható – vannak helyzetek, amelyeket nem tud és nem is kell megoldania. El kell fogadnunk, hogy meghaladnak bennünket bizonyos helyzetek, és ekkor nagyon fontos, hogy merjünk és tudjunk segítséget kérni.
Próbáljunk úgy jelen lenni a beteg mellett, hogy lelkileg és akár fizikailag is öleljük át, a lényeg, hogy érezze a megtartottságot. Kérdezzük meg, hogy most aktuálisan mire lenne szüksége? Mi lenne számára a legjobb? Ne bagatellizáljuk, amit mond, hanem vegyük komolyan. Legyünk mellette fizikailag is megnyugtató módon – ne hagyjuk soha magára, maradjunk mellette mindaddig, amíg nem jön valaki más, aki segítséget tud nyújtani. Ha szükséges, vonjunk be másokat is a segítségnyújtásba. Amennyire lehetséges, adjunk pontos információkat a mentőnek: mit mondott a beteg, fáj-e valamije, milyennek írja le az állapotát a beteg, és milyennek látjuk őt mi. Próbáljuk konkrétan megfogalmazni a problémát, írjuk le a helyzetét: pl. ül, áll, fekszik, mozog-e vagy sem, képes-e kommunikációra… Ha régóta ismerjük a beteget, leírhatjuk a tapasztalt folyamatok dinamikáját, az esetleges változásokat. Természetesen nem konkrét telefonos diagnózist várnak tőlünk, hanem a benyomásainkra kíváncsiak. Nagyon fontos a szerepünk, hiszen az ellátáshoz szükség van a mi információinkra.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2017.07.31.
