Janig Péter atya az Országos Onkológiai Intézetben működő Katolikus Kórházlelkészség keretében hosszú ideje teljesít szolgálatot súlyos betegek, haldoklók mellett Budapest kórházaiban, idősotthonaiban.
– Miért választottad lelkipásztorként a betegek szolgálatát?
– Már a szemináriumban, sőt, azt megelőzően is közel éreztem magamhoz a szegényeket és a betegeket. Amikor az Úr Jézus életéről olvastam, elmélkedtem, imádkoztam, Vele közel kerültem a szenvedő emberekhez. Jézus indított el ezen az úton, amikor az ipolytölgyesi gyerekek mellé vezetett, és ott dolgozhattam a gyermekotthonban a gyerekeket gondozva, ápolva. Aztán később, szeminarista koromban az esztergomi szociális otthonba jártam be rendszeresen idős betegekhez beszélgetni, később áldoztatni. Kárpátalján tölthettem a fél éves diakónusi szolgálatomat, ahol nagyon sok, nagyon szegény emberrel találkoztam, és sok beteggel is az ottani kórházakban.
– Mióta dolgozol az Onkológiai Intézetben?
– Tizenhat éve. Kilenc éve vagyok kinevezve kórházlelkésznek, a szolgálatom nagy részét betegek mellett töltöm, súlyos betegek mellett. Ugyanakkor tavasztól őszig többen megkérnek a keresztelés, és házasságkötés szolgálatára is, örömteli események ezek számomra.
– Sok gyökérből táplálkozik a lelkipásztori munkád, sokféle emberrel dolgoztál együtt, különféle ínségekben levő embereket szolgáltál. Mit tartasz jelenleg a szolgálatod magvának, melyek a szolgálatod fő motívumai?
– A szolgálatom lényege az Úr Jézus szolgálata és szeretete. Ebből forrásozik minden. Ő vezérli, vezeti a találkozásokat, Ő mutatja, hogy egy nap kikkel találkozom, és miért, és mi történik a találkozásokban a különböző kórházakban, és máshol is.
– A Jézussal való kapcsolatod elevenedik meg a betegek mellett.
– Így élem meg, ezek a dolgok adatnak, az Úr kegyelméből.
– Mindenben a Gondviselésre bízod magad.
– Máskülönben nem tudnám vinni, nem is bírnám azokat a terheket amik rakódnak rám a betegekkel és másokkal való találkozások során.
– Sok olyan tragédiával szembesülsz, ami emberileg érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Mindenben sok a „miért”, sohasem lehet hozzászokni a szenvedés-történetekhez. Mindig megrázóak a nehéz sorsok, életutak. Hogyan éled meg ezt?
– A szenvedéstörténetek mindig megrázóak, különösen akkor, ha azoktól hallom, akiket ismerek, esetleg a barátaim, vagy közel állnak hozzám. Ez még nehezebb.
– Beteget, haldoklót kísérni mindig mélyen érint. Egy közös, olykor hosszú útról szól, ahol a kísérés során közel kerülsz hozzájuk.
– A találkozások nagy részében így van. Valahogy ez is adatott, hogy olyan kórházakban végzek szolgálatot, ahol a betegek hosszabb ideig vannak, vagy visszajárnak különböző kezelésekre. Így nem egyszer találkozom velük, hanem többször, és a találkozások kíséréssé alakulnak. Vannak örömteli események is, amikor a beteg beszámol kontrollvizsgálatának negatív eredményéről, tünetmentességéről, vagy gyógyulásáról. Amikor valakitől búcsúzni kell, az nagyon mélyen érint.
– A betegekkel való beszélgetésekben megjelenik-e a halál témája?
– Akkor jelenik meg, ha a beteg szóba hozza. Én magam nem hozom elő. Ha a beteg szeretne róla beszélgetni, akkor beszélgetünk róla, de csak akkor.
– Nem könnyű ez a téma. Nehéz beszélni róla.
– Nem könnyű téma, de nekem mindenesetre segítség, ha a beteg akar erről beszélni.
– Kimondatlanul is benne van a súlyos állapotú betegekkel való találkozásokban. Miért segítség neked, ha beszél róla a beteg?
– Amikor ott van a beteg állapotában, és tud róla, akar róla beszélni, neki segítség a saját útján, nekem pedig azért segítség, mert tudunk beszélni egy olyan témáról, amiről ebben az életszakaszban „kellene” beszélni.
– Vannak olyan emlékeid, amikor különösen nehéznek érezted ezt, és ha igen, akkor miért?
– Ez mindig nehéz. Soha nem könnyű téma, és nem könnyű beszélni róla, még akkor sem, ha azt mondom, hogy nekem ez bizonyos találkozásokban segítség a kísérés során.
– Nagyon régen foglalkozol ezzel a témával, és még neked sem könnyű beszélni róla. Hát még egy olyan embernek, akitől távol áll mindez…
– Soha nem könnyű erről beszélni, mert az emberi szívben ott van az élet, az élni akarás, a halál pedig az elmúlást fejezi ki. A hitben tudjuk, hogy a halál egy kapu, amin áthaladva rálépünk az örök élet útjára, de ez az átmenet nagyon nehéz. Mert aki még itt van, az él, aki meghalt, már odaát van, de mi ott még nem jártunk.
– Nincs saját tapasztalatunk róla.
– Igen, nincs tapasztalat, és gyakran nem könnyű a betegnek belegondolni abba, hogy tudja, át kell lépni a kapun nemsokára.
– Mit tanácsolnál azoknak, akik félnek a témától, de elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülnek súlyos betegekkel? Mi nyújthat támaszt a megközelítésben?
– Amikor a beteg szóba hozza, nem tudjuk kikerülni. Meg kell szólalnunk, válaszolnunk kell, valamilyen formában reagálnunk kell rá. A beteg ember érzékeny, sokkal érzékenyebb, mint egyébként az ember. Azt gondolom, hogy őszintének kell lenni, és ami nehéz, azt is fel kell vállalni. Amit nem értek, vagy nem tudok, arról is beszélhetek. Ha valaki az egyház nevében van jelen, fontos tudni, hogy az egyház mit tanít az elmúlásról, a feltámadásról, az örök életről. Az „egyház embere” – akár lelkipásztor, akár laikus beteglátogató -, ha beszél a témáról, fontos, hogy az megegyezzen az egyház hitével és a saját hitével is.
– A halálhoz való viszonyunk tükrözi az életfelfogásunkat.
– Igen, mindenképpen. Az ember nem tud másképp jelen lenni, csak a maga életfelfogása szerint, ahogy maga gondolkodik, amit valójában elhisz és elfogad, ahogy maga is megéli ezeket a dolgokat. A saját veszteségeit, a maga búcsúzásait, – ebben benne van a hite. A Szentlélek az, aki segít engem abban, hogy mit mondjak, kell-e egyáltalán valamit mondanom, hogyan legyek jelen.
– Azzal együtt, hogy valaki bátran fölvállalja, hogy nem tud szembenézni a témával, nem tud segíteni ebben a betegnek, kereshet mást, aki ezen a területen támaszt tud nyújtani. Attól még egyéb területeken ő maga is segíthet a betegnek, és nagyon jól ápolhatja őt.
– Igen. Ha valaki rendszeresen beteglátogatást vállalna, ugyanakkor nem tud szembenézni a haldokló emberrel, nem szabad vállalnia ilyen szolgálatot. Hiszen ha nem rendelkezik egyfajta erősséggel ezen a területen, ott omlik össze a beteg előtt, és nem tud támasza lenni, nem tudja segíteni. Nem tud vigaszt nyújtani, ha ő nehezebben viseli a helyzetet, mint maga a beteg. Ha valaki nem tud szembenézni a halál témájával, fel kell kínálni a betegnek, hogy valaki más segítse ebben. Ha a hozzátartozónkról van szó, az más, a helyzet elkerülhetetlen, és az érintettség is egészen más. A hozzátartozó hozzá-tartozó, a szóban is benne van, elválaszthatatlan, családtag. Speciális helyzet, ha valaki ápolja az édesanyját, férjét, vagy más családtagot. A helyzet nagyon nehéz, és nem lehet kilépni, ott kell lenni, mert ki más tegye?
– A segítő számára milyen kihívásokat támaszt a haldoklóval való kapcsolat?
– Ez attól függ, hogy a haldoklóval milyen viszonyban vagyok, rokonom-e, barátom, vagy sem, mennyire vagyok érintett a találkozásban, mint támaszadó. Ez nagyon meghatározza az ottlétet. De minden esetben, ha ott kell lenni, akkor jelen kell lenni.
– Mi jelenthet erőforrást?
– Mindenekelőtt az imádság, a Jó Istennel való kapcsolat. De maga a haldokló ember személye, jelenléte is erőforrás lehet.
– Itt is jelen van a kölcsönösség: a beteg is ad annak, aki mellette van.
– Gyakran érzem úgy, hogy sokkal többet kaptam a betegtől, mint amit adni tudtam.
– Tapasztalataid szerint milyen igényei, szükségletei vannak az elköszönő betegnek?
– Szeretettel legyenek mellette, úgy, ahogyan a beteg ezt igényli, mert a beteg kifejezi, hogy most szeretne egyedül lenni, vagy arra vágyik, hogy csendben mellette legyenek… Ha igényli a beteg, akkor hagyják őt elköszönni. Nagyon fontos a csendesség, a kevés beszéd, és az imádságos jelenlét. Azután a megfelelő ápolás, ami szakápolás, tehát, amit egy ápolónő tud adni, vagy akár az is, aki nem végzett ilyen iskolát, de megtanulja.
– Az elköszönés egyre inkább belső út, és ahhoz, hogy erre tudjunk koncentrálni, szükséges a lehetőség szerinti fizikai jó közérzet.
– Igen, ha egy súlyos állapotú beteg nincs megfelelően ápolva, akkor nagyon nehezen, vagy nem is jut el a lelki dolgokhoz, mert közérzete, folyamatos fájdalmai megakadályozzák ebben.
– Szükséges megfelelő fájdalomcsillapítás, és higiénia.
– Nagyon fontos a terminális állapotú betegnél a megfelelő ápolás, mert az alapot ad egy jó testi közérzethez, ami segíti őt a lelki nyugalom meglelésében, és az imádságos odafordulás lehetőségét teremti meg. Egy súlyos állapotú beteget külön odafigyeléssel kell ápolni, lemosdatni, áttörölni, pelenkát cserélni, stb… Ez komoly segítség számára.
– Mi támogatja ezt a folyamatot más oldalról?
– Azok, akiket a beteg szeret és elfogad, legyenek mellette szeretettel. S egy bizonyos idő után, ha a beteg eljut betegsége legnehezebb idejéhez, akkor már végig vele kell lenni. Hogy valaki ezt felvállalja és kibírja, és végig ott tudjon lenni, úgy, ahogy kell, ahhoz Isten kegyelmére és hitre van szükség.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2014.03.02.
