Van, aki a hite miatt kel útra – van, aki nem hívő. Van, aki konkrét céllal, kérdéssel indul útnak, más egyszerűen csak ki akar szakadni a hétköznapokból. Ahány ember, annyi indíttatás, de a „zarándokok” közös vonása, hogy mindannyian keresők, akik el akarnak távolodni a világ zajától, hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz. Valamennyien vágynak arra, hogy a természet és a szent helyek csendjében (újra) megtalálják a harmóniát, és a szív békéjét.
Marcsi évről évre útra kel.
– Mi indította, indítja útra – újra, és újra?
M.: Az egyik, hogy nagyon szeretek utazni, szeretem megismerni a világot, új dolgokat látni. A munkám azonban nagyon igénybe vesz, kevés szabadidővel rendelkezem, ráadásul az életformám miatt nehezen szakítok időt programokra, nem vagyok az az ember, aki egyedül indul színházba, moziba, nyaralni… Inkább barátokkal szeretek kikapcsolódni. Minden zarándokút szellemi, testi-lelki feltöltődés számomra, ugyanakkor egyfajta világban-járás, kirándulás is – és mindez közösségben. Tehát az útra kelés számomra kettős célt szolgál: alapvetően lelki növekedés a vágyam, de emellett szeretek világot látni.
– Másokkal együtt, közösen járni az utat a zarándokút egyik fontos vonása.
M.: Pontosan. Még ha kezdetben idegenek is a résztvevők, mégis testvérek, hiszen mindannyian keresők… A hit, vagy az arra való nyitottság, az Isten-keresés, vagy a belső utak vonzása összeköt bennünket. Lehet, hogy a zarándokút elején még nem ismerjük egymást, de általában hamar átlépjük az egyedül-lét gátjait. Nagyon szép találkozások történnek egy-egy út alkalmával.
– Hová indult először?
M.: Először egy olasz zarándokútra mentem el 2004-ben. Fontos tényező volt, hogy a zarándokút időpontja beilleszthető volt az életembe, ez pedig nem kis dolog, hiszen pénzügyes mivoltomból fakadóan határidők szerint élek. Két barátnőm is csatlakozott hozzánk, talán mindhármunk számára könnyebbség volt, hogy az első útra nem teljesen idegenekként mentünk. De mire Olaszországba értünk, már az egész csoport közösséggé formálódott. Ez nagyon nagy élmény volt.
– Mi segíthette elő ezt?
M.: A közösséggé válásban bizonyára segítettek a keretek, hiszen jól megszervezett utunk volt: a zarándoklat egy meghatározott témára épült, és minden napnak megvolt a maga ritmusa – szép, tartalmas, lelki megújulást adó programokkal, közös imádságokkal.
– Azon túl, hogy jó társaságban lenni, és közösen átélni az utazás eseményeit, meg tudna-e osztani velünk egy-egy személyes élményt?
– Ezen a 2004-es úton egy napot töltöttünk Rómában. Ott legmélyebben egy váratlan program, a Szent Lépcső végigjárása érintett meg. Önszorgalomból mentünk el oda jó néhányan a csapatból. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, hogy a lépcsőn mindenki térdelve haladt felfelé. Mélyen meghatott az ebben a gesztusban kifejeződő tisztelet, alázat, és áldozatvállalás. Mi is inspirációt kaptunk arra, hogy közösen végigjárjuk az utat, vagyis lépcsőt, felajánlva egy közös szándékra. Mi tagadás, nagy fizikai és lelki erőfeszítés kellett hozzá, és az ember konkrétan, húsba vágóan megtapasztalhatta az áldozatot, de emellett azt is, hogy jó „ingyenesen” áldozatot vállalni másokért. Megérintett a titok, a misztérium, s ebben a gesztusban a Szent iránti tisztelet, az önmagunkból való kilépés, és a Hozzá való közelebb kerülés vágya vitt minket. Mire felértünk, úgy éreztük, egyénileg, és közösen is formálódtunk.
Másik nagy élményem volt ezen az úton, hogy szerettem volna eljutni Pio atya sírjához, és sikerült. Egy időben sokat olvastam róla, megérintett az élete, a küzdelmei. Ő számomra a „modern” idők szentje, közelebb áll hozzám, mint a régi korok szentjei.
– Sokak számára idegen, távolinak tűnik a szentek „világa”. Úgy vélik, a „szenteknek” „tökéletes” életük volt, ami az egyszerű, esendő földi halandónak elérhetetlen. Miért fontosak az Ön számára?
M.: Röviden összefoglalva: egy időben fontos szerepet töltöttek be az Istennel való kapcsolatomban. Úgy vélem, hogy a hit alapvetően az emberi közösségben élő, és emberek által ébred fel bennünk. Isten embereken keresztül érint meg és vezet bennünket. A szentek is ilyen egyszerű emberek, akiknek az élete megszólít. A múltban sokat olvastam róluk, történetük segített a lelki fejlődésben, befolyásolta formálódó Isten-kapcsolatomat. Fontos számomra az élettapasztalatuk. A szentek nagyon is emberiek! Valójában nem a „tökéletességet”, hanem az arra való törekvést testesítik meg, ezáltal éppen a törékeny emberséget hozzák közel: hiszen ők is tapasztalták a gyengeséget betegségben, fájdalomban, és nap mint nap megélték a kudarcokat, de a bukások után újra fel tudtak állni. Ez nekem nagyon sokat segít a nehéz élethelyzeteimben.
– A zarándokúton különösen is szembesülünk gyengeségeinkkel, hiszen jobban figyelünk önmagunkra. A szent helyek alkalmat adhatnak arra is, hogy találkozzunk emberségünkkel és a benne rejlő lehetőségekkel – a gyengeségeinkben rejlő erővel.
M.: Igen, alapvetően talán a lelki élmény miatt indul el az ember. Hála Istennek minden egyes utat komoly szervezés előzött meg, jó vezetéssel jártunk, lelki vezetővel indulhattunk el.
– Fontos volt az Ön számára a kísérő. Ez – többek között – a szervezett utak előnye. Az embernek nem könnyű végigjárnia az utat, a kihívásokban támaszt jelent a kísérő, akinek az egyik legfontosabb szerepe, hogy „megtartsa” a résztvevőket.
M.: Az úton nagyon fontos, hogy fordulhassunk valakihez. Néha nem csak jól esik, de szinte szükséges is a megosztás, beszélgetés. De ez egymás között, a résztvevők között is nagyon jól működik. A spontán beszélgetések gazdagítóak, és egymás támogatása sok egyszerű beszélgetésben is megnyilvánul. A csapat a megosztások által is formálódik közösséggé.
– folytatjuk –
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2017.08.31.
