Uram, hallgasd meg könyörgésemet, *
és kiáltásom jusson eléd!
Ne rejtsd el előlem arcodat; †
megpróbáltatásom napján *
fordítsd felém füledet!
Amikor csak segítségül hívlak, *
sietve hallgass meg engem!
Napjaim elenyésznek, mint a füst, *
csontjaim, mint a parázs, izzanak.
Szívem olyan, mint a lekaszált és kiszáradt fű, *
kenyeremet megenni is elfelejtem.
Hangos sóhajtozásom közben *
húsom csontomra sorvadt.
Hasonlóvá lettem a sivatagi pelikánhoz, *
olyan vagyok, mint a romokon ülő bagoly.
És úgy virrasztok, *
mint a magányos veréb a háztetőn.
Ellenségeim egész nap gyaláznak, *
akik egykor dicsértek, most nevemmel átkozódnak.
Kenyér helyett hamut eszem, *
és italomat könnyel vegyítem
haragod és neheztelésed miatt, *
mert magasba emeltél, és most földre sújtasz.
Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, *
és én, mint a fű, elszáradok.
(Zsolt 102, 1-12.)
Szemlélem a képet, átfutom szemeimmel a sorokat. Lassan megnyúlik az árnyékom, eltűnik az idő, belefeledkezem az egyedüllétbe. Virrasztok. Egy kicsit szárazon, mindentől elfáradva. Lehúnyom egy pillanatra a szemem…egy kicsit megérzem még a nap melegét… De itt vagyok a sötétség hűvösségével szemben. Valaki a kezemhez ér, fontosabb ez most mint a falat kenyér. Emlékeimet sorolom. Elvonulnak előttem, mint egy színdarab színészei. Lenne amit megtapsolnék, van amit megsiratok…. Lassan bemohásodnak a szemem előtt, elvesztik élénkségük. Elengedem. Lehullanak. Lehetne másként: magasban, fényekben, kék égben fenn. Két lábbal állok a földön, ez a valóság. Itt állok a múló időben.
Itt az óra…
Pintér Tamás Pius smc
Feltöltve: 2014.10.31.
