„De a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5, 5b)
Az év kezdetén már nem szoktunk visszafelé tekinteni. Ez nem ennek az ideje, jogosan az új terveink fényében lépünk tovább, előre. A visszanézés visszahúzó erő is lehet, hátranézve nem lehet előre menni. Mégis, azt gondolom, hogy egy rövid visszapillantás nélkül nehéz továbblépni, és jó ezt megtenni éppen valaminek az elején, amikor már ott van előttünk az új irány. Hogy miért? Hogy ne cipeljünk magunkkal valamit, ami fölösleges, és ne terheljük magunkat azzal, ami nem éltető és már nem működik. Jó ezt a lépést tudatosan megtenni. Álljunk tehát meg egy rövid pillanatra egy képzeletbeli ó- és új közötti kapuban, mielőtt tovább lépünk.
Nem kell sokáig ott tartózkodnunk, épp csak annyira, hogy magunkba vegyük az előző szakasz (év, munka, kapcsolatok, stb) eseményeinek összesűrűsödött esszenciáját: a színét, az illatát, és ízét, a találkozások szárnyalásait és zuhanásait, és megízleljük az elmúlt egész egyediségét és különlegességét. Szívjuk ezt fel magunkba mélyen, hogy minden jó és rossz dolognak a súlyát még egyszer átérezzük, és utána egy nagy kilégzéssel el tudjuk engedni. Ami pedig bennünk marad, azt támaszként vagy új feladatként vigyünk magunkkal tovább.
Megkeresni és megfogni életünk időszakainak a különlegességét és lényegét egyedivé teszi az életünket, és gazdagítja személyiségünket, részévé válik. Mert mi magunk vagyunk benne a döntéseinkben, az élményeinkben, a múlt nevetéseiben, a „morgásainkban” vagy éppen a szomorúságainkban is. Ezekért szeretnek minket, ezektől vagyunk mi mi magunk . Minél jobban igyekszünk megismerni a döntéseink pillanatait, életünk annál békésebb és tudatosabb lesz. Hiszen kegyelmi pillanatok ezek, amelyekben eldől a jövők. Ezért jó kiemelni és tudatosítani ezeket. Jó megfogni őket, mert éppen ott, bennük valami új kezdődik el. Új élet, amire képesek voltunk igent mondani. Ha váratlanul jött is, vagy talán ijesztő volt is. Vagy talán vonzó is. A lényeg az, hogy mi mégis IGEN-t tudtunk mondani rájuk.
Ahogy egyszer Péter a Genezáreti tónál. Péter, aki minden fáradtsága, helyzetének unalmassága és talán szakmai kételkedése ellenére, hosszú, gyümölcstelen éjszaka után mégis igent tudott mondani Jézus váratlan kérésére. Akkor is, ha valószínűleg nem bízott a döntése helyességében, nem érezte magát akkor és ott a legboldogabbnak, és pláne nem volt az örömtől elragadtatva. Sokkal inkább elfásult lehetett, tele kételkedéssel. És mégis volt ereje és bátorsága kimondani az ismert szavakat: De a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Volt hite, hogy ebből a helyzetből ne hátra, hanem előre tekintsen. Ne ragaszkodjon a megszokott, ismert kudarcához, hanem, még ha hihetetlennek tűnt is, amit Jézus kért, neki adja át az irányítást. Nem akadályozta Isten cselekvését. És az eredmény azonnal látható. Ahol pár perccel ezelőtt nyoma sem volt a halaknak, és a víz halálosan csendesen, és mozdulatlanul jelezte a benne levő ürességet, ott pár perccel később minden hemzsegett az Élettől. A tenger tele volt halakkal és Péter hite éppen akkor megtermékenyedett. Ott lépte át Péter az Élet kapuját, hogy új erővel megajándékozva, mások felé tudjon lépni és nekik is elvigye Jézus örömhírét, az Élet győzelmét a halál felett.
Pici, bizonytalan igenlésnek köszönhetően, amely megfelelő helyen és időben született meg, mehetett tovább az élet. Az új helyzetekre kimondott igen azonban nemcsak bizalmat és bátorságot igényel tőlünk, hanem határozottságot is arra, hogy „nem”-et is tudjunk mondani. Nem-et arra, ami elmúlt, ami már nincs, ami halott és akadályozza az életet. Mert csak akkor tudunk átlépni ezen a képzeletbeli kapun, amely az új kezdeményezéseknek a bölcsője, ha el tudjuk magunkat határolni az ótol, és ha a döntéseinkben az „igen” mellett ott van mindig a „nem” is.
Dorota Pawerová
Feltöltve: 2017.01.22.
