„5. Méltóság
Az út pora tiszteletre és törődésre hív: viseljük méltósággal! Az emberi méltóság elsődleges alapja keresztény szempontból az istenképiség. Isten a saját képmására teremtett bennünket: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére.” (Ter 1,27) Isten teremtett emberi méltóságunkban hív bennünket párbeszédre, és társává avat a teremtett világ alakításában. Magunkra öltvén Jézus Krisztust a keresztség szentségében, meghívást kaptunk arra is, hogy jelenvalóvá tegyük Őt életünkkel.
Ez azonban meghívást jelent arra is, hogy egyre inkább törekedjünk felfedezni Őt embertársainkban. Az emberi méltóság az együttműködést a Teremtővel, a Föld feletti uralmat, a Gondviselés eszközévé válást is jelenti. Isten akaratának élete során megvalósított keresése, a munkája, amely építette a világot, gondoskodása, mellyel a Föld és lakói életét ápolta: mind-mind tiszteletre, megbecsülésre hív az idős ember felé.
Mindez természetesen a nem hívők életére is értelmezhető: Isten akaratának keresése életükben az igazság, a jóság keresésének felel meg. Tiszteletünket Viktor Emil FRANKL szerint „a megvalósított értékekkel való bírás” vívja ki az idősek felé. Különösen is feladatul kapják a tiszteletet a gyerekek idős szüleikkel szemben. Nem pusztán a keresztény hagyomány, hanem maga a társadalom is megköveteli a tiszteletadást: a szülői gondoskodásért cserébe mintegy elvárja a gyerekek gondoskodását a szüleikről.
A viszonosság társadalmi szabálya azonban – amelyet a pszichológusok kapcsolati erkölcs vagy bennfoglalt alkukötés névvel illetnek –, sajnos nem működik mindenütt. Ennek oka azonban nem csupán a gyermekek gondatlanságában keresendő, hiszen számtalan család történetét évtizedek óta húzódó konfliktusok terhelik. Ezek feloldása mindkét félnek súlyos feladat lehet.
Az emberi méltóság elismerése azt is jelenti, hogy soha nem mondunk le embertársunkról és önmagunkról sem, hanem hisszük, hogy mindig képesek vagyunk a pozitív változásra és növekedésre. Az ember számára fontos, hogy ne csak szeretetet adni, hanem szeretetet kapni is képes legyen: mindkettőt az önmagából kilépés, az önmaga meghaladására képesség méltóságával.
„Isten az emberben az ember nagyságának középpontjaként van jelen, és az ember oly mértékben van Istenben, amilyen mértékben eléri saját nagyságát, amilyen mértékben szabaddá teszi önmagát, amilyen mértékben megszűnik pusztán tárgy és egy halom ösztön lenni, amilyen mértékben kívülről belülre tekint: vagyis megtalálja Istent, belép a szeretet párbeszédébe, s az isteni nagylelkűség arra vezeti, hogy egész lénye az adakozó nagylelkűség tettévé váljék.”
Időskorban e képességek soha nem tapasztalt hangsúlyt kapnak: a szeretetteljes testi és/vagy lelki gondoskodás a családról (anyagi vagy lelki, szellemi örökség formájában is), a család összetartása, a családi béke őrzése mind-mind a szeretet adásának ösvényeit nyitják meg előttünk. Ugyanakkor kihívás a szeretet és gondoskodás elfogadása is, különösen, ha az idős ember gondozásra és ápolásra szorul.
6. Spiritualitás
Az út végéhez közeledve utunk egyre inkább bensővé válik – a beszűkült tér- és idődimenzió a lelkiségi távlatok felé fordítja tekintetünket. Előtérbe kerül a halál és ami „mögötte” van, hangsúlyossá válnak a maradandó értékek. A lelkiség tágabb értelemben véve nem kapcsolódik a valláshoz. Minden ember elidegeníthetetlen része, hiszen gyökere ama képesség, hogy megnyíljunk a bennünket meghaladó valóság előtt.
Bárki „működésbe hozhatja” e képességét, mihelyst értelmet keres életének, szenvedésének, s az elmúlásnak. A lelkiség dimenziója bepillantást enged a látszat mögötti világba, s egyre élesebbé teszi látásunkat, hallásunkat, kifinomultabbá érzékelésünket, észlelésünket, és élettel tölti meg közléseinket. Hiszen általa ragadhatjuk meg, hogy az ember több mint ami látszik belőle vagy a műveiből.
Arra hivatott, hogy párbeszédre lépjen környezetével, s e párbeszédben szüntelenül meghaladja önmagát. Viktor Emil FRANKL felfogásában e párbeszéd magával az élettel is zajlik; hisz maguk az események is kérdeznek bennünket, és mi életutunkkal válaszolunk: „Életünk végső soron egy kihallgatás: az élet állandóan kérdéseket intéz hozzánk, állandóan válaszolunk az életnek – valójában az élet egy komoly „kérdezz-felelek”.
Ha ezt komolyan vesszük, az élet kérdései és saját válaszaink alakító erővé válnak átalakulásunkban. Az átalakulást megtisztulásként, valódi önmagunk egyre teljesebb felfedezéseként és megvalósításaként értelmezem, vagyis olyan folyamatként, amelyben az ember egyre inkább belülről, lénye legmélyéből kiindulva határozza meg önmagát. Utunk bensővé válása azonban nem jelenti azt, hogy önmagunkba zárkózunk, éppen ellenkezőleg. Hiszen az ember szeretetkapcsolatokra teremtetett, és minél közelebb kerül valódi önmagához, annál inkább megtisztulnak kapcsolatai is.”
Forrás: Tróbert A. Mária: Az időskori lelkigondozás. Lehetőségek és kihívások. Embertárs folyóirat, 2009:2 (A Kiadó engedélyével.)
Feltöltve: 2015.06.14.
