Interjú Rochlitz Kyra lelkigondozóval – második rész
– A természettel való találkozás szükségképpen a saját testi valónk érzékelése is – a természet közelebb visz törődést igénylő testünkhöz.
– Minden olyan helyzetben, ami a természethez közel zajlik, tapasztalhatjuk, hogy az életért konkrétan tenni kell – például, ha vidéken fával fűtünk, nap, mint nap meg kell dolgozni azért, hogy meleg legyen. Sok befektetett munkára van szükség a finom zöldségeket, gyümölcsöket ígérő kertműveléshez, ugyanakkor egész munkánkat romba döntheti egy természeti katasztrófa. Ezekben a helyzetekben óhatatlanul másként érzékeljük a testünket is, és másképpen tekintünk önmagunkra, mint egészre. A természet közelsége nélkül sokszor pusztán a fejünkben élünk. Könnyen elfeledjük, hogy csak testünkkel együtt vagyunk egészek. Problémának érzem, ha a mai ember számára a testtel való kapcsolat szinte kizárólag a szexualitással és az evéssel kapcsolatosan merül föl. Olyan sok minden van még, ami hozzá tartozik, hogy egésznek érezzük magunkat. A mi intellektuális nyugati kultúránkban mindez gyakran háttérbe szorul. Személyes tapasztalatom, hogy belső valóságom fölfedezésében sokáig csak lelki és szellemi síkon mozogtam, de egy ponton a testemmel való mélyebb kapcsolat keresése nélkül nem tudtam volna továbblépni az önmegértésben. A test integrálása nélkül nem lehetséges a növekedés. Ha közelebb kerülünk a földhöz, közelebb kerülünk saját törékeny testi valóságunkhoz is, és megtapasztaljuk, hogy a föld az, ami tart, és ami fölemel…
– A betegség, különösen az ágyhoz kötöttség erősen átformálja a természethez való viszonyunkat is. Van-e tapasztalata arról, hogyan segíthetjük a betegeket ebben?
– Sok évvel ezelőtt volt egy kurzustársam, aki súlyos beteg lett képzésünk ideje alatt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog meggyógyulni. Zsigeri szinten volt fontos számára a természet, hiszen hegymászó volt. Egy nap hatalmas hóesésben, csöndben, hosszan álltunk betegszobája ablakánál. Míg végül szenvedélyesen fölsóhajtott: „Istenem, ha csak még egyszer kirándulhatnék!”. Mindketten tudtuk, hogy erre már nem lesz lehetőség. Nagyon nehéz tapasztalat volt ez számomra is, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy végleg elveszítem a szavakat. Tudtam, hogy fölösleges minden vigasztalás, értelmetlen lenne azzal áltatni, hogy ’majd biztos’, meg ’hátha’, és ehhez hasonlók. Ő úgy tudott békességre jutni, hogy mélyen belsővé tette, újra átélte és ebben a közös, csöndes emlékezésben meg is tudta osztani velem, amit korábban a természettől kapott. Nyomon követte, ahogy a régi tapasztalatai tovább élnek benne, és képes lett elengedni, amit még szeretett volna. Azt éreztem a vele való kapcsolatban, hogy kevésbé én segítek, mint inkább ő tanít meg sok mindenre engem; például arra, hogyan maradjak csendben egy beteg ágya mellett, ahelyett, hogy okosakat akarnék mondani. Eszembe jut az a helyzet is, amikor már nagyon nehezen tudott fölkelni, írni, és beszélni, mégis születésnapi köszöntőt készített nekem, és egy préselt virágot ragasztott mellé. Lassan húsz éve őrzöm az ajándékát: benne van ő, és benne van mindaz, amit számára a természet jelenthetett…
Ebben a találkozásban különösen is fölfigyeltem arra, hogy egy betegnek milyen sok erőt adhat, ha tartózkodási helyének kiválasztásába neki is beleszólása van. Bár ritkán adatik meg, hogy ez valóban így legyen, ha mégis megoldható, minőségileg rendezi át a szenvedő életét. Kinéz az ablakon, és olyasmit lát, amit magáénak érez – a környezet otthonossága és biztonsága nagy mértékben csökkenti kiszolgáltatottságát. Ugyanakkor más esetekben is fontos egy mozgásában korlátozott személynek, hogy amennyire csak lehetséges, vigyék ki a betegszobából, és tegyék lehetővé, hogy eljusson számára fontos helyekre. Ha valaki még képes tevékenykedni a betegség ellenére, életadó tapasztalat lehet a növényekkel való foglalatoskodás: kiskertben vagy lakásban a virágok öntözése például. Az is erőforrássá válhat, ha pusztán látjuk a természetet: képek, filmek is segíthetnek. Az olvasás, zenehallgatás, mesélés által fölidézhetjük, mozgósíthatjuk saját élményeiket, és beszélgethetünk emlékeikről.
– A beteg melletti figyelmes jelenlét hosszú távon maga is kimerüléshez vezethet. Hogyan találhatunk segítőként erőforrásra a természetben?
– Saját tapasztalatom szerint ahhoz, hogy igazán tudjak másokra figyelni, elengedhetetlen az önmagamnak adott idő. Amikor nem cselekszem, és nem is segítek, hanem csak vagyok… Ismerek olyanokat, akiknél a futás vált be, számomra viszont az erdőben való séta a leghatékonyabb eszköz a töltekezéshez: olyan, mintha a természet közelsége átmosná a lelkem. A nap sugaraival melegít, a szél simogat, a fák, hegyek és végtelen búzamezők látványa erőt és reményt fakaszt bennem, a békésen legelésző csorda látványa pihentető és megnyugtató. Megfáradt segítőként a patak, vagy tó vizének tisztasága különösen is életadónak bizonyul. A természet nem csak munkát adhat, szemlélődésre alkalmas helyzetekben inkább az érzékszerveinket szólítja meg. Mindez mások élményeinek, gondjainak beengedéséhez, feldolgozásához, sőt elengedéséhez is rendkívüli erőforrás lehet. És azzal az idővel, amit ilyen formán önmagunkra fordítunk, nem csak önmagunkat, hanem azokat is tápláljuk, akiknek segítői vagyunk.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2015.03.15.
