Nemrég olvastam egy esszét, amelyben a szerző azt kérdezi, mi történik, amikor azt éljük meg, hogy az Isten hallgat? Amikor nem kapunk választ életünk legfontosabb egzisztenciális kérdéseire? Kibe vagy mibe lehet ilyenkor kapaszkodni? Az egyik lehetséges válasz ebben a rövid esszében így hangzott: A hit igazi helye nem ott van, ahol a csoda történik, hanem ott, ahol nem történik csoda.
Az ember sokszor bizonyos akar lenni a dolgok felől. Imáinkban is kérjük: Uram, ha itt vagy, mutasd meg a hatalmadat! Hogyha Te vagy az, Uram, tedd meg ezt vagy azt. Segíts! Biztosak akarunk lenni afelől, milyen az Isten, mit tesz velünk, mi a Teremtő akarata és célja velünk? És Isten néha feltár valamit saját Magából. Néha nagy csendben, néha éppen csodálatos cselekvésében történik ez. Nem könnyű megérteni Őt, amikor csodákat tesz, de akkor sem könnyebb a dolog, amikor csendben marad! Az Istenről való ismeret megszerzéséhez nem elég az ész, egyfajta alázat és bizalom kell, amelyre épp maga az Úr akar minket tanítani.
Miféle új ismeretet szerzett Péter, amikor találkozott az Úrral a viharban, a tengeren, és mit tanulhatunk ma ebből?
„Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” 29Mire Jézus így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. 30Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: „URam, ments meg!” 31Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” 32És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. 33A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14, 28-33)
Ebben az ismert csodatörténetben az Isten éppen nem hallgat, jelen van, szól és cselekszik, de a történet főszereplője, Péter, különleges folyamaton megy keresztül. A kételkedéstől a Jézusba vetett bizalomig, saját félelmein, aggodalmaskodásain át küzdi magát, és eljut az egyik legszebb és legrövidebb hitvallásig. Két dolognál szeretnék megállni elmélkedve az evangéliumi szövegen:
Ahhoz, hogy meggyőződjön, hogy az Úr-e az, vagy csak látomást vagy kísértetet lát, Péter minden logika ellenére képes elhagyni az eddigi biztonságos helyet, amely a történetben a hajó. Én – ma – képes vagyok-e kilépni saját kereteimből, megszokott gondolkodásmódomból, másokról alkotott véleményeimből, vagy másokra vonatkozó érzéseimből, hogy meggyőződjek arról, igazak e a gondolataim, véleményeim, érzéseim?
És milyen az én „biztos“ helyem? Minden körülmények között oltalmaz? Biztonság vagy megszokás jellemzi? Megvéd vagy elzár? Szabadságot ad vagy éppen korlátokat szül? El tudok-e képzelni biztonságosabb helyet – Jézusnál? Nyitott vagyok-e az Úrral való találkozásra egy számomra új, szokatlan helyen?
A másik dolog, amely megállított, Péter jelenléte a találkozásban. Nemcsak képes volt engedni a vágyainak, hanem kétségeit is kifejezte Jézussal szemben, ám félelmei ellenére elindult a nyílt, veszélyes területre, ami elé tárult. És amikor visszatért az Úrral a hajóba, miután átélte Vele a saját gyengeségeivel való megküzdést, miután szembesült saját, valódi belső félelmeivel, rájött arra is, hogy tulajdonképpen kivel találkozott a tengeren. Hogy Jézus, akit eddig tanítóként, és Mesterként ismert, hatalmas és titokzatos erővel rendelkezik, hogy ott a mélységben, a viharban Isten Fiával találkozott. Az Istennel, aki mindent tud róla, aki segít szembesülni saját határaival, de aki egyúttal segít átlépni azokat a határokat. Az a Péter, aki visszatér a hajóba Jézussal, egészen más Péter, mint az, aki kilépett a tengerre. Valami megváltozott. Péter megküzdött valamivel, és meg is szerzett valamit ajándékba – egy újfajta bizalmat és békét. És lehet, hogy éppen ez a fajta készség biztosította Péter számára, hogy a későbbiekben újra és újra képes volt megküzdeni a nehézségekkel.
A hit igazi helye valójában nem ott van, ahol a csoda történik, hanem ott, ahol nem történik csoda. Adja meg az Isten, hogy ahol nem élünk meg csodát, tudjunk mégis azokból a csodálatos találkozásokból továbbindulni, amelyekben megláttuk Isten Fiát!
Dorota Pawerova
Feltöltve: 2013.09.30.
