Kerényi Lajos atya évtizedek óta fáradhatatlanul jár a betegekhez, 89 évesen is kilenc kórházat látogat. Hivatásáról, betegek melletti szolgálatáról beszélgettünk.
– Mesélne a betegek melletti szolgálatáról?
– Piarista atya vagyok, eredetileg az ifjúság a kedvencem – ez mondhatni apai örökség, hiszen Édesapám is nagyon szerette a gyerekeket. Azonban annyi szenvedés ért, és annyi halottal találkoztam, hogy a szenvedés és halál témája mélyen megérintett, és hivatásom lett a betegek szolgálata is. Gyermekkoromban féltem a szenvedéstől, haláltól. Aztán a háborúban, 18 évesen frontharcos voltam, később pedig hadifogoly Oroszországban. Látva a sok szenvedést és nyomorúságot, úgy éreztem, hogy a szenvedők mellé is szól a hivatás. Amikor pappá szenteltek, és elhelyeztek az első kápláni helyemre, a kórházból egy daganatos beteghez hívtak, mint papot. Elláttam a beteget, és észrevettem, hogy a szomszéd ágyban is van egy súlyos beteg. Gondoltam, őt is megszólítom. Amikor újra visszamentem ahhoz, akihez eredetileg hívtak, úgy láttam, hogy a szomszéd szobában is vannak súlyos betegek… így egyre jobban tágult a kör, és a végén úgy adódott, hogy megéltem azt, amit Jézus mondott Szent Péternek: más övez föl, és oda mész, ahová nem is gondoltad. Így alakult az a csodálatos dolog, hogy mélyen megszerettem ezt a „mezőnyt”, a súlyos betegeket. Nagyon sok Isten-üzenetet kapok általuk, és az embereket is mélyen meg tudom ismerni.
– Mi a legfontosabb az Ön számára ebben a szolgálatban?
– A legnagyobb csoda, amihez ez által a szolgálat által hozzájutottam: meglátni az emberben, betegekben lakozó Isten-Arcot. A Jó Isten a maga képére teremtette az embert, és bennünk él. Ahogy Reményik Sándor, erdélyi költő mondja Istenarc című versében: egy istenarc van bennünk, de azt eltemeti a szennyár – a világ sok haszontalan, bűnös, giccses, vagy hamis vackai. Ezeket le kell hántani, a szennyárat el kell takarítani… – a költő szavaival:
„Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”
Tehát hivatásunk, hogy hozzunk lapátot, ásót, csákányt, segítsünk, hogy a szennyárat eltakarítsuk, s az istenarcnak újra legyen reneszánsza. Hát ez a küldetés. Betegekkel foglalkozva eljutok a titkok titkához, ami már az Isten tartománya, de néha Ő megengedi, hogy beletekintsek. És ott látom, hogy a betegség áldott dolog is lehet: kitakaríthatja az emberből a kincs, a hír, a gyönyör szennyét. Természetesen nem minden szenny, ami testi létünkhöz kapcsolódik, hiszen például az étel, ital, szexualitás Isten ajándéka is. De ha rosszul élünk vele, mindez akadállyá válhat. A betegség ezektől az akadályoktól szabadíthat meg, hogy újra megtalálhassuk az istenarcot.
Hivatásom másik fontos vonása, hogy nem hagy békemet a Szentlélek. Ez olyan jó! Ezt szoktam kívánni a híveknek is: jaj, nehogy békében hagyjon a Szentlélek, hanem csak hadd ösztönözzön cselekvésre, hiszen a mi küldetésünk – Karácsony titkához kapcsolódva – részt venni a világ megváltásában. Az Úr Isten üzen az embernek, csak oda kell figyelni… A karácsonyi üzenetben megszólít: lennél szíves, segítenél a világ megváltásában? Számítok Rád nagyon! Persze Uram, megyek… Krisztust követve, az ember küldetéséhez a másokért cselekvés, a szolgálat is beletartozik. De ez édes teher, és csodálatos távlatok! Az Isten mindenkit üdvözíteni akar, és felajánlja az ehhez szükséges kegyelmet. Az örök életben nincs tér és idő, pillanatok alatt történnek hatalmas átrendeződések az emberekben. Engem is felhasznál az Úr, hogy sok beteggel találkozva, segítsek nekik ezen az úton. Kilenc kórházban szolgálok, intenzív osztályokon is, ahol igen súlyos betegek vannak – már a határmezsgyén járva. Mindegyik boldogan elfogadja a megszólítást, és nem láttam még senkit Isten nélkül meghalni.
Ady mondja: az ember Istenhez hanyatló árnyék.
Egy másik versében olvassuk:
„Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.”
Teljesen igaz. Ahogy Aquinói Tamás gyönyörű mondása is: az ember természetes vége természetfölötti.
Ez egy gyönyörű küldetés, nem csak betegek mellett: segíteni, hogy az ember még többet figyeljen önmaga fejlesztésére, és arra, hogy jól bánjon az ösztönökkel. Ezek szükségesek, de az értelem által kell őket motiválni – természetes, vagy természetfeletti motivációval – és akkor nagyon sok hasznot hajtanak, az Isten Országa kibontakozásában. Csak akkor leszünk boldogok, ha megtanuljuk őket az értelem által uralni, és használni, mert ha az ösztönök uralnak minket, megkötözöttek leszünk – például a nikotin, drog, vagy szexualitás által.
– E szerint a betegség is lehet a lélek megtisztulásának útja.
– Igen. Olyan mélységek tárulnak elénk, amelyeket nehezen tudunk megfogalmazni. Például, hogy a halál egy folyamat, nem pedig egy pillanat műve. És titok, hogy ebben a folyamatban a szerető Jó Isten hogyan „szerzi meg” az embert, hogy mellette döntsön. Van, mikor megmutatja az Úr, máskor pedig azt mondja: bízd rám. Te csak imádkozz, aggódj, engesztelj, és mentsd a lelkeket, ez a te részed. A Szentlélek működik az emberben, a betegben is – megszámlálhatatlan módon közelítheti meg az ember az Istent. Hogy hogyan jut el Hozzá, nem tudjuk. Van egy érdekes kijelentés a Szentírásban: Krisztus alászállt a poklokra. Egyre többet sejtünk arról, hogy az Úr elmegy az ember után, egészen a pokolig. A pokol nem egy hely, hanem az Isten nélküli lét, szenvedés. Valaki úgy fogalmazott, hogy az Isten belekiáltja a haldokló életébe, poklába is a kiutat, a megváltás örömhírét. Ez az Isten mély titka. Annyi mindenen fogunk majd csodálkozni…
Ha a beteg állapota miatt már nem tud szentségekhez járulni, akkor a szeretetünk összefonódása is meghozhatja számára az üdvösséget. Az én szeretetem ereje az ő számára jelent üdvösséget – ennyire összetartozunk egymással, ez a szentek közössége. És ez csodálatos.
A Jó Isten végtelenül irgalmas. Az irgalom nagyon jól eső dolog mindannyiunk számára. Mi ezt kieszközölhetjük egymás számára is – az én „teljesítésem” így az ő számára nagyon-nagyon sokat jelent. A mi cselekedetünk is lehet számára kegyelem, megtisztulás.
Beteg a világ, sok mindent elrontottunk. Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa a világot, és ebben ránk is számít. Ez pedig sokszor rengeteg fáradtságunkba is kerül. Sokszor találkozom teológiailag szikrázóan szép megfogalmazásokkal ápolónők, betegekkel foglalkozók szájából, amelyek éppen azt írják le, hogy mindig tudunk szeretettel segíteni egymáson…
– Hogyan fogadják Önt a hozzátartozók?
– Gyakran ellenségesen. Félnek, hogy a beteg megijed a paptól… Pedig a betegek általában szomjazzák a találkozást. A hozzátartozókat különösen fontos megnyugtatni, bevonni őket a látogatásomba, ha ott vannak. Általában a személyes találkozás, beszélgetés hatására sokat oldódnak. Jézus szeretet-üzenetét, üdvözletét közvetítem, ami mély rezonanciát kelt bennünk, és a betegben. Gyakran újra megszólalnak a napok óta már nem beszélő súlyos betegek. Én átadom az egyszerű, rövid üzenetet a betegnek, s a Jó Isten azt mondja nekem: a többit bízd rám, én megtalálom az utat hozzá…
Nem „téríteni” megyünk a betegekhez, hanem azért, hogy mozgásba hozzuk bennük az isteni értékeket, amelyek bennük rejlenek. Kiemelni az embert az őt bezáró rabságból, visszacsókolni bennük a Jó Istent. Vallásuktól függetlenül segíteni kell őket abban, hogy a bennük rejlő isteni értékek megmozduljanak.
– A lelkiatya látogatása tehát lehetőség az Isten irgalmával való találkozásra.
– Igen. Hogy az ember megismerje az utat, és hazataláljon önmagához, ahol ott az Úr, az Isten. A szíve mélyén ott az Isten-Arc, benne találkozik az igazi szeretettel, az élet értelmével és céljával.
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2016.05.31.
